Nádország meséi
Egészen pontosan tudható, hogy mikor kezdődött. 2004. januárja volt,
amikor az akkor már két éve létező Haldorádó portál fórumának „Érdekes történetek”
topikjában leírtam az első történetemet. Aztán néhány továbbit is. Szerettem
ezekkel a dolgozatokkal szöszmötölni, leírni őket egyhuzamban, aztán faragni,
reszelgetni őket egy darabig. A leírtakból egyértelműen kiderült, hogy nem én
leszek a magyar próza következő állócsillaga. De egyúttal az is világossá vált,
hogy szeretek írogatni és a portál akkoriban igen jól nevelt, a személyes
ismeretség okán irányomban erősen elfogult közönsége pedig udvarias, szerény
tapssal honorálta munkámat. Ezért aztán így maradtam. Ilyen néhanap írogatósan.
Az alábbi szövegeim a Haldorádó Horgászportál megújításáig olvashatók voltak az említett topikban. Ma már csak itt. Nem változtattam semmin, úgy maradt minden, az utolsó
betűig, ahogy akkor leírtam. Ezek voltak az elsők. Így kezdtem, ez voltam,
részben ez vagyok ma is. Hosszú lesz, de ha van kedve hozzá valakinek,
olvasgassa Nádország meséit.
1.
Szaknyelven szólva kockásra ültem a seggemet. Két órája kuporogtam már
a csónak deszkáján és a hátsómnak nem volt olyan pontja, ami ne sajgott volna.
A Káma Szútra egy kezdőknek szóló kivonatos zsebkönyv ahhoz képest, ahány
pozíciót én már kipróbáltam e két óra alatt itt a deszkán, de úgy látszik az én
fantáziám is véges! Látszik, hogy öregszem, néhány éve még négy-öt órát is
elültem egyhelyben, ma már két óra alatt eljutok a klinikai halál állapotába.
A halakat keresve jutottam el erre a helyre. A meder közepén álló kétszobányi
nád- és sássziget még világosban marasztalt néhány ígéretes mozgással. Meg
aztán kedvem sem volt tovább evezni, úgyhogy inkább lecövekeltem. A víz itt
30-40 centivel mélyebb, mint az a ritkás, ahol az elmúlt majd egy hónapban
folyamatosan fogtuk a pontyokat. Sírtunk az alacsony vízállás miatt, közben
pedig a negyven centis vízben igazi haldorádóra bukkantunk. Aztán felnyomták a
vizet jó fél méterrel, majd újra apadni kezdett. A halak pedig odébbálltak,
neki kellett állni megkeresni, hogy hová. Most itt voltam, fájt a fenekem és
két órája nem történt semmi, egy árva nádlebbentés sem. Cirka félóránként egy
népes szárcsacsapat rendezett családi drámát a sziget túlsó felén, amivel a
frászt hozzák rám. Kibírhatatlan, rabiátus népség.
A két úszóm tetején büszkén sápadozó világító patronok mozdulatlanul
álltak őrt a nádszigetbe benyúló két öböl bejáratánál. Bár ezek a vékonyabb típusból
voltak valók, mégis azt gondolná az ember, hogy a 21. században ennél többre is
képes lenne a tudomány. Képzelem, mit röhöghettek a gyártó cég marketingesei,
amikor megtervezték a patronok csomagolását, rajta a bazi nagy felirattal: „Garantált
fény 12 órán át!”. Ők röhögtek, nekem meg kigúvad a szemem.
A bal oldali úszóm minden előzetes jelzés nélkül eltűnt, majd 15-20 centivel
arrébb ismét kibukkant a vízből. A jelent lassan zajlott, nagyon lassan én
pedig sztoikus nyugalommal néztem végig. A reakcióidőm sem javult az elmúlt
években, hozzám képest a teáját szürcsölgető angol lord túlmozgásos
idegbetegnek tűnik. Sebaj, az első kapást úgyis mindig elbaltázom. Ezért van
aztán az, hogyha egy este csak egy kapás jut, akkor tuti nem fogok halat. Mire
gondolatban idáig eljutottam a bal oldali úszóm feltolós létére feküdt a víz
tetején. Ez már nekem is elég idő arra, hogy tegyek valamit!
A következő pillanatokban ketten nyögtünk a csónakban. A botom, mert
valami elemi erővel akart a nádba törni és persze én is, mert fel kellett
állnom. Rövid kézitusa után, miközben én a botba kapaszkodtam, jobbal pedig a
dobot fogtam, hogy a fék ne adhasson zsinórt, halam taktikát váltott. Keresztbe
iramodott a nyílt víz felé, útba ejtve a másik bevetett készséget is. Hálás
voltam neki, mert a vadölő szerszámra kapott, amivel még keménykedni is lehet
(5 librás bot, 0.25-ös fonott)! További nyöszörgés árán bebizonyítottam neki,
hogy arra sem vezet út. Ezt belátta ő is és rögvest a csónak alá kanyarodott.
Ekkor a jelenet egyre inkább a wimbledoni női teniszdöntőre kezdett
hasonlítani, hiszen az igazi nyögések csak ekkor kezdődtek. Két választásom volt
ugyanis: vagy sürgősen kifordítom onnan is, vagy nyitom a felkapókart és
megpróbálom az egyik karót felszedve és a botot a csónak mellett körbevezetve
utolérni őkelmét. Én az első megoldást választottam, ehhez viszont már komolyan
bele kellett feküdnöm a botba a nélkül, hogy közben pofára esnék. Végül
sikerült az akció, hála az erős felszerelésnek és persze a kilencvenegynéhány
kilómnak. Halam most már tényleg a nyílt víz felé vette az irányt, és
elkezdődhetett az, amit a horgászok túlnyomó többsége fárasztásként ismer.
Négy-öt perc elteltével ellenfelem már egyre kisebb köröket rótt a
csónak mellett, elkészült erejével. Megadóan tűrte, hogy fejét megemeljem és
nyúljak feneketlen merítőm felé. A fejlámpa fényénél egy gyönyörű 7-8 kilós
pikkelyes tőponty teste világított. Mindketten tudtuk, hogy itt a tánc vége, ma
én voltam az erősebb. Ő már feladta.
Fejét kicsit megemelve mintegy másfél bothossznyi zsinóron húztam magam
felé a halat, a merítőt pedig toltam alá. A szák a ponty testének felénél
tarthatott, amikor a bot hirtelen megkönnyebbült, a hal szájából kipattanó
horog az égnek vette az irányt. Egy fél lépést hátra kellett lépnem, hogy ne
essek el, aztán egy rövid mozdulat elég volt belátni: ha csak centiken is
múlik, de ezt a pontyot már nem érem el a merítővel. A küzdelemnek itt tényleg
vége, csak másképp, mint ahogy azt akár egy másodperccel előbb gondoltam.
Leültem a csónakdeszkára, és a fejlámpa fénykörénél néztem a pihenő
halat. Nem mozdult, csupán uszonyai rebbentek egyet-egyet. Ő ott pihent a
vízben, én a csónakban. Másodpercekig, percekig vagy órákig, nem tudom. Egyszer
csak megtört a varázs, megfordult, és kiúszott a lámpa fényköréből. Egy csöppet
sem bántam. Ez mégis az ő napja volt, nem az enyém.
Jó lenne, sok olyan vidám vesztessel találkozni, mint amilyen én voltam
aznap este hazafelé evezve. Sokkal könnyebb lenne az életünk. Ez így is szép
mese volt.
2.
Ennek a mesének tanulsága is van. Nem szeretném, ha szerény írói
képességeim miatt e fontos momentum elsikkadna, ezért ideírom a legelejére. A
tanulság tehát így hangzik: „Ha csak teheted, vidd magaddal életed párját
(feleségedet, barátnődet) horgászni! Garantáltan felejthetetlen élményekben
lesz részed!” Persze lehet, hogy vannak, akik kipróbálták és csúfos kudarccal
végződött a dolog. Mentségemre csak annyit tudok felhozni, hogy minden nőt
azért én sem ismerhetek...
Július végét írtuk és az a nap két okból is emlékezetes marad. Egyrészt
azért, mert Ágival együtt mehettem horgászni, amire lányom születése óta csak
igen kevés alkalom adódott. Másrészt azért, mert aznap fogtam életem első igazi
harcsáját. A komoly harcsavadászok persze csak mosolyognának a bajszuk alatt,
ha elárulnám, hogy az igazi csupán egy méter húsz centire és tizenöt kilósra
nőtt, de nekem már ezek a méretek is sokkolóan hatottak. Főleg azonban az,
ahogy megfogni sikerült. De kezdjük az elején!
András bá csónakja igen kényelmes volt, még kettőnk számára is. Mivel
saját hajómról a szezon elején kiderült, hogy végérvényesen feladta az idővel
folytatott küzdelmet, ezért a teljes idényt kölcsön-csónakokból horgásztam
végig. Ez remek lehetőséget biztosított arra, hogy megismerjem a halálfélelem
legkülönbözőbb formáit. Ajándék lónak ne nézd a fogát, szokták volt mondani, de
azért ami sok az egészségtelen! Ültem olyan csónakban, amit valószínűleg
kötéltáncosoknak terveztek középfokú gyakorlás céljából, mert a legkisebb
mozdulatra is félórás imbolygással reagált. Olyanban is, amiben két evezőhúzást
három perc vízmerés követett. És még sorolhatnám. Ez a hajó luxus óceánjáróként
hatott mindezek után, csendes volt, stabil és kényelmes sőt, a vízreszállás
előtt arról is meggyőződhettem, hogy nem a TITANIC név van az oldalára festve!
Az elégedettségre megvolt minden okunk, hiszen egy órája ültünk csak
itt, de az egyik pontyzsákban már egy négykilós pihegett sorsára várva. Ő még
nem tudta, de én már igen, hogy ez a sors cseppet sem örömteli. Az egyik
utcánkban lakó család asztalán fogja végezni, akik nagyon szeretik a halat,
csak éppen ritkán engedik (engedhetik) meg maguknak. De ne beszéljünk többet a
pénzről!
Az előttünk elterülő nádas az elmúlt három hétben ontotta nekünk a
halat. Tőlem kicsit balra egy nagy, széles bejáratú öböl volt. Érdekes módon az
öböl, bármilyen ígéretes, szinte tankönyvszerűen jó helynek tűnt, eddig nem
adott halat. De attól öt-hat méterre jobbra volt egy olyan zsebkendőnyi
benyíló, ami viszont igen. A zsákban pihenő négykilós is onnan származott.
Pontyaink tehát nem az öböl széles bejáratán keresztül közlekedtek ki-be, hanem
a művészbejárót használták. Azt a keskeny nyílást, amin már egy négykilós is
csak üggyel-bajjal verekedte magát keresztül. Ki érti ezt?
Szokásomtól eltérően nem pont farral a nádnak, hanem kissé oldalvást
cövekeltem le. Így nem csak én láttam be a pályát, hanem Ági is, aki mögöttem
András bá csónakjának büszkeségében, egy kivénhedt autósülésben foglalt helyet.
A bal oldali szerelék az öböl bejáratától csak fél méterrel beljebb, egy
nádcsomó melltett pihent mozdulatlanul. A másik - a gyengébb felszerelés - az
előbb említett nyiladék előtt állt őrt. Igazából ez utóbbiban bíztam, hiszen a
nádmozgások és a holdfényben tisztán kivehető túrásnyomok ennek környékén
voltak igazán ígéretesek. Ráadásul két perccel az után, hogy a pontyfogást
követően visszadobtam ismét kapásom volt, ami azért elég ritka. Sajnos azonban
azt elkapkodtam.
Karcsi barátom tőlünk kb. húsz méter távolságra a nádsziget oldalában
horgászott, csónakját egy rozzant stég lábaihoz kötötte. Onnan elérhető volt a
nádas egy pontyok által szintén kedvelt bejárata, de úgy látszott ő még nem
kapkod a botok után. Mióta hírét vette halamnak a deszkán előredőlve szuggerálta
az úszóit. Mint egy óriási kuporgó madár úgy festett a távolból, bár ezt később
sem említettem neki. Ki tudja, magasabb vagyok, nehezebb is, de hátha ő
nagyobbat tud rúgni...
Bár jeles szakíróink ezt nem ajánlják, mégis két úszóm olyan mód
helyezkedett el, hogy azt egy tekintettel átfogni nem tudtam, így profi
teniszbírókat megszégyenítő módon járt a fejem jobbra-balra. Nem zavart,
megszoktam. Egy pillantás jobbra, egy balra, egy jobbra, egy...hol az úszóm??!
De gondolkodni e valóban komoly kérdésen nem volt időm, mert már a botot
kellett mentenem, hiszen azt is vitte a gonosz! Botot kézbe, bevágásra már nem
nagyon volt lehetőség, csak betámasztani ágyék mellé...te jó Isten mi ez? A hal
úgy indult meg befelé az öbölbe, hogy az is csoda volt, hogy állva maradtam.
Dobot lefogni, bottal visszahúzni nemhogy időm, de erőm sem volt. Na gondoltam
ennek annyi. De mégsem! Pontyom - mert biztos voltam benne, hogy valami
rettenetes pontymatuzsálemet akasztottam - másként döntött és mielőtt elérte
volna az öböl túloldalát és a számára biztonságot jelentő nádast, hirtelen
megfordult és hozzávetőlegesen fénysebességgel indult kifelé, a nyílt víz
irányába, útközben magával szólítva a másik szerelékem zsinórját is. Előadtam hát
Leila a kígyótestű démon című számomat. Gyengébbek kedvéért ez abból áll, hogy
miközben jobbal tartod az őrülten vágtázó brutális halat, testeddel laza
félfordulatot teszel, ballal lenyúlsz a hal irányába mozduló másik botodhoz,
finoman kitapogatod az orsó felkapókarját és kinyitod. Egyszerű, de fontos,
hogy a szám közben végig mosolyogni kell! Semmi gond, rutinból megoldottam.
Kedvesem most érezte eljönni a pillanatot, hogy jelezze Ő is a
csónakban van. Ezért aztán a remek amerikai lámpával egyenesen a szemembe
világított és megkérdezte: „Miki, mi az?” „Hát már nem tudom, de ponty nem, az
biztos, baaa...meg....”, ami annak szólt, hogy akkorát húzott megint az állat,
hogy belesajdult a kezem „...inkább a hal irányába világíts, jó?” kértem életem
párját. A csónaktól úgy tizenöt méterre halam egyszer csak megállt, farkát a
sekély vízből kicsapva a fenékre fordult. A lámpa fénykörében csak egy keskeny
ezüstös csíkot láttam. Ennek hatására úgy döntöttem, hogy a fényképeket a
rekordlista amur rovatába fogom beküldeni.
További tíz-tizenkét percig tartott, míg a fáradhatatlannak tűnő halat
a csónak közelébe kényszerítettem. Mindketten kerestük a kapitális méretű amur
körvonalait, Ági a kézilámpával, én a fejlámpával. Egyszerre vettük észre a
furcsa mintázatú, valószínűtlenül hosszú formát: egy harcsa farkát! A horog,
mint kiderült ugyanis szerencsétlen állat farkának közepe táján, kívülről
akadt. Hamar rájöttem, hogy a nálam lévő merítőbe nem tudom belekényszeríteni a
halat, a farka felől semmiképp, fej felől meg ő nem akarta. Kézzel nem értem el
a száját, meg aztán nyúlkáljon egy ilyen szörnyeteg szájában a Koós Feri! Mivel
kedvesem nem kívánt a csónakból kiszállni csak azért, hogy fej felől
megmeríthesse a harcsát - vajon miért? - kénytelen voltam segítséget hívni.
”Karcsi!” szóltam át barátom felé, de legnagyobb meglepetésemre a hátam
mögül szólalt meg a hangja: „Itt vagyok.”. Észre se vettem, mikor evezett át
ide. Mint utólag elmesélte, helyéről csak annyit hallott, hogy két káromkodás
között olyanokat nyögök, mintha hármasikreket szülnék. Úgyhogy csendben, a fárasztást
nem zavarva átevezett, ha segíteni nem is kell, legalább megnézi a
végeredményt. Innentől a dolog hamar megoldhatóvá vált, így pillanatok múlva a
lábaink előtt pihent életem addigi legnagyobb hala.
Ültem a deszkán, és úgy cigiztem szótlanul, mint életemben azelőtt csak
egyszer. A Szigetcsép és Márton közötti úton van egy S kanyar, aminek második
ívéből jöttem ki éppen Márton felé haladva, amikor velem szemben két autó jött
egymás mellett. Az ütközést - a mai napig nem tudom hogyan - elkerültük, de az
eset után száz méterrel megálltam és reszkető kézzel elszívtam két cigit.
Valahogy így.
A halat megtartani nem akartam, csak néhány fényképet a parton. Az
összesereglő szomszédok azonban többször életveszélyesen megfenyegettek, így
egyikük boldogan végezte el a mészárosmunkát. Sőt, hálából még kaptam én is egy
kétkilós konyhakész darabot. Az volt a karácsonyi ebéd főfogása és szó se róla
finom volt, csak egy kicsit szomorú.
Volt ugyanis ennek a mesének számomra még egy tanulsága. A parton végül
nem készültek fényképek, de ahhoz a darab húshoz kaptam egy képet, melyet a jó szándékú
szomszéd készített. A fénykép a harcsát ábrázolta, valami hajókötéllel egy erős
ághoz kötve. Néztem a fényképet és minden jó érzés elszállt belőlem.
Megfogadtam, hogy többet soha senkire nem hallgatok, s ha egy halat nem akarok
megtartani, akkor erről senki nem fog tudni lebeszélni.
A győzelem öröme elszállt, de a szép mese megmaradt.
3.
Vannak mesék, amire az ember, ha hallja őket, azt mondja: ilyen nincs,
ezt nem hiszem el! Igen, tündérek, koboldok vannak, a legkisebb királyfi is
létezik, igen ezeket elhiszem. De az, amit ez a pasas itt megpróbál velem
elhitetni, az nem igaz, olyan nincs! Pedig néha a hitetlenkedő hallgató téved
és a mese igaz. Csak addig, amíg az ember maga meg nem tapasztal, át nem él
valami hasonlót, addig mégsem hiszi. Ez egy ilyen hihetetlen mese.
Van egy szabály, amit nádi barangolásaink során soha nem szegek meg. Ez
nem afféle babona, mint az, hogy a csomókra mindig páratlan számú menetet kötök
vagy, hogy a merítő fejének mindig a víz felé kell néznie, hanem racionális
alapokon nyugvó szabály. Nem horgászom olyan helyen, ahol a halat nem tudom a
nyílt víz felé kivezetni. Ilyen zárt tisztásokból, öblökből kizárólag nyers
erőszakkal lehet a halat kicsikarni, a „siker” csak azon múlik ki az erősebb. Egy
öt-hat kiló feletti pontyot ilyen helyről a drótkötélen kívül mással kivenni
szinte lehetetlen csak, ha ő is akarja. De nem szokta. Márpedig, ha nem
sikerül, az azt jelenti, hogy törik, vagy szakad valami. Vagy a felszerelésben,
vagy a halban esetleg az emberben. Márpedig ennek nincs értelme.
Aznap megszegtem ezt a szabályt és őszintén szólva, nem vagyok büszke
magamra. Csak remélni tudom, hogy a csata győztese nem viseli túl sokáig
találkozásunk emlékét. Mert aznap legyőztek, nem is akárhogy.
Nem mentséget keresek, de tény, hogy mérges voltam. Rájöttem ugyanis,
hogy az elmúlt hetek halbőségének vége, a pontyok továbbálltak az eddig jól
bevált nádasokból. Ez persze önmagában nem lett volna baj, hiszen eddigi
horgászataim során többször jöttem haza hal nélkül, mint hallal. A baj az volt,
hogy aznap ígéretet tettem kedvesemnek arra, hogy még az éjszaka hazamegyek,
nem hajnalban, ahogy az az előző napokban gyakran előfordult. Így alig maradt
másfél órám még a vízen, ami arra kevés, hogy új helyet keressek. Felszerelés
összepakol, karókat felszed, evez, helyet keres, szerencsés esetben talál,
lecövekel, felszerelés elő, etet, csaliz, kivárja... Ez reménytelen.
Ezen a helyen pillanatnyilag olyan volt, mintha egy pohár tejfölben
horgásznék. A várható eredményt tekintve legalábbis. Közvetlen szürkület előtt
érkeztem, ilyenkor kezdődött szokás szerint a műsor és tartott éjjel
egyig-kettőig, mikor milyen kedvük volt a halaknak. Náddöngetés, túrások, olyan
forgalom, mint a Vörösmarty téren Karácsony előtt két nappal. Hát most semmi.
Sötétedés után talán fél órát tartott a gyér mozgolódás, azóta csend. A
nádsziget túlsó, nagymeder felőli oldalán van egy nagyobb öböl, amiben időről
időre mozdult valami, de azt az öblöt meghorgászni nem lehet. A bejárata éppen
olyan széles, mint a csónak fara, tán még annyi sem. A bejárat előtt horgászni
nem lehet, mert ott áll mellette egy rozzant stég, úgyhogy tíz halból tizenegy
a stég alatt kötne ki. Bent az öbölben pedig, ha beállok oda csónakkal, lezárva
a bejáratot, csak adj király katonát lehet játszani, azt meg ugye nem szívelem.
Maradok!
Az a jó....megint mozdult valami bent. Onnan, ahol ültem a ritkáson
keresztül belátni az öböl egy részébe. Úgyis mindegy már, nézzünk csak rá mi is
az, nehogy valami holdkóros madárféle hozza rám a szívbajt. Tudtam, hogy nem
az, de ilyenkor furcsán tud gondolkodni az ember. Felkapcsoltam a fejlámpát,
majd gyorsan le. Hát igen, okos találmány ez a LED-es fejlámpa, de nem arra
találták ki, hogy tizenöt méter távolságból nézzünk meg vele egy nádöblöt.
Talán csak nappal. Elővettem a kézilámpát és bevilágítottam vele az öbölbe.
Abban a pillanatban, ahogy fénycsóva rávetődött a vízre, valami nagy test
hömpölygött odébb lustán. Ennek fele sem tréfa, gondoltam, erre rá kell
próbálni, méghozzá most, mert fogy az időm. Az elmúlt napok folyamatos sikerei
dolgoztak bennem, szerettem volna újra átélni őket. Mielőtt végiggondoltam
volna mit is csinálok, már tekertem is fel a cuccokat, botokat a hátam mögé tettem
és felszedtem a karókat. Indultam vadászni.
Csendben evezve megkerültem a nádast és minden mozdulatra gondosan
ügyelve betoltam a csónak farát az öböl bejáratához. Nem akartam a karókkal
zajongani, ezért a csónakot a stég lábaihoz kötöttem, aztán leültem a deszkára,
mert ülve nem zavarom meg annyira a vizet. Csak az egyik botot vettem elő -
természetesen az erősebbet -, két úszót berakni ilyen helyre értelmetlen.
Beszórtam a kötelező két marék kukoricát, ezzel is az öböl közepe felé csalva
áldozatomat. Halkan elrendeztem magam körül a dolgokat , ne legyen útban semmi,
ami pedig kell az kéznél legyen. Felcsaliztam és közben rettentően büszke
voltam magamra, mert valóban hangtompítós szellemként sikerült megérkeznem.
A süket csöndben (ha a nádasban ilyen egyáltalán lehetséges)
ágyúlövésnek hangzott a kezemből kicsúszó kukoricásüveg koppanása a trepnin.
Hát ez kész, ennek annyi. Ha volt is itt bármilyen halszerű, az csak a
következő zsilipnél pihen meg egy szusszanásra. Nagyon mérges voltam magamra, ha
azt teszem, ami először eszembe jut, rögtön pakolok és megyek.
Maradtam. Fél óra telt el és nem történt semmi. Elnézegettem,
feltérképeztem közben az öblöt. Szemben és tőlem jobbra sűrű nádbokrok ölelték
körül, bal kéz felé csak ritkás nád és sás határolta. Vize valamivel mélyebb
volt mint a túloldalt, de ennél az alacsony vízállásnál ez sem jelentett többet
65-70 centinél. Területe úgy 12-15 négyzetméter lehetett, szélességénél
valamivel mélyebben nyúlt be a nádsziget testébe.
A kapás annyira váratlanul ért, hogy e miatt nem rontottam el.
Barátaimnak mindig azt magyarázom, hogy a feltolós szerszámnál nem kell
kapkodni, az első pár milliméteres emelésre nem kell bevágni, meg kell várni,
hogy határozottan mozduljon valamerre. Tízből négyet én is elkapkodok. Úszóm
tempósan kiemelkedett a vízből vagy öt centit, majd úgy maradt. Én is úgy
maradtam, szerintem még a számat is eltátottam a csodálkozástól. Ha résen
vagyok, már itt megütöm, de elméláztam. Az influenzás szentjánosbogárra
emlékeztető világítópatron némi bizonytalankodás után lassan elindult balra.
Végre meg tudtam mozdulni és a bot után nyúltam. Ami ez után következett, az
pillanatok alatt zajlott le, de minden egyes villanása tisztán, világosan
megmaradt bennem. Ahogy most írom, látom, a kezemben érzem.
Nagy svunggal rántottam fel a hablécen pihenő botot, de ellenfelem
gyorsabb volt. Valószínű, hogy amikor elindult az úszóm, a hal megérezte a
horgot, de kiköpni már nem tudta, ezért visszapakolt hármasba és kilőtt. Ebbe a
gyorsvonati sebességbe próbáltam én a botot beleemelni, de hiába. Botom félúton
megállt a kezemben, mint a szög, a fék nem sikított, inkább csak nyöszörgött.
Úgy éreztem, leszakad a karom, nem fogom sokáig így tartani, mert ezzel az
erővel nem bírok. Nem is bírtam. Halam e pillanatban ért az öböl bal szélénél
lévő ritkáshoz és ismét sebességet váltott. Elindult keresztül a nádon, az
eddigieknél is gyorsabban! Orsóm hangja nyöszörgésből visításra váltott, pedig
a fék olyan erősre volt állítva, hogy kézzel a dobot mozdítani alig lehetett. Éreztem,
hogy baj lesz, megpróbáltam hát bal kézzel is besegíteni fáradó jobbomnak de
későn. A botot tartó kezem feladta, az volt a szerencsém, hogy ballal is
utánakapva nyakon ragadtam két kézzel az orsót. A „fárasztás” további részét
ebben a testtartásban, két kézzel az orsó szárát markolva, a menekülő
gőzmozdony irányába mutató bottal asszisztáltam végig.
A látvány lenyűgöző volt. Mint Mózes előtt a Vörös Tenger úgy nyílt meg
a hal előtt a nádas. Ment az keresztül mindenen, ha téglafal jön vele szemben,
szerintem azon is átment volna. Lógó nyelvvel bámultam a távolodó
istencsapását, aki eközben már keresztben átverekedte magát a nádon és a
túloldali nyílt vízen vágtatott változatlan tempóban. Úgy 20-25 méterre
járhatott már tőlem.
A következő jelenetre már készültem, ezért nem vágódtam hanyatt, amikor
a cucc szakadt. Az első pillanatban tudni lehetett, hogy ez lesz a vége, az a
csoda, hogy eddig bírta. Mint utóbb kiderült, a horog fölött közvetlen szakadt
el a 0,25-ös fonott, valahol az ólom környékén. Az úszómat az alsó ütköző
mentette meg, de igyekezete hiábavaló volt, mert az egyébként elég masszív úszó
romokban hevert.
Leroskadtam a deszkára, rágyújtottam egy reszketős cigire. Negyedszerre
sikerült. Üres tekintettel bámultam magam elé, gondolataim is döcögve jártak.
Hogy mi volt az és mekkora, azt sem akkor, sem azóta nem találgattam. Nálam
erősebb volt az bizonyos. Én pedig megérdemeltem.
Nem kellett sokat gondolkodnom, hogy mi ennek a mesének a tanulsága.
Nem kell minden áron akarni a halat, a sikert. A hétköznapokban megannyi
élet-halál harcot vívunk a sikerért, nem szabad megengedni, hogy a horgászattal
töltött idő is ilyen hétköznap legyen!
Elismerem, ez a mese nem volt szép, de izgalmas, és ahogy mondtam
hihetetlen. Hihetetlen, mert az ilyen halakat mindig mások fogják, mások
találkoznak velük, és mások mesélnek róluk. Mi ezeknek a találkozásoknak nem
vagyunk részesei. És addig, amíg ez meg nem történik velünk, addig hisszük is
meg nem is, de inkább nem. Lehet, hogy Ti is így vagytok most ezzel: hiszitek
is, meg nem is, de inkább nem. Én viszont már tudom, hogy igaz.
4.
Az eddigi mesék rútul becsaptak mindenkit, aki elolvasta őket. Hogy
miért? Azért, mert szebbnél szebb halakról, nagy fogásokról, küzdelmekről
szóltak. Pedig a nádi horgászat - sajnos - legtöbbször nem ilyen. Az idő nagy
része evezéssel, helykereséssel, várakozással, és ha az embernek megadatott
egy-egy olyan barát, akinek nem kell szólni és mégsem lépünk soha a csónak
egyazon oldalára, akkor tartalmas beszélgetésekkel telik. Horgászmese halak
nélkül, elég kiábrándítóan hangzik. Pedig szerintem a legtöbbünk számára ez a
valóság maga. De ha nem (csak) a halakért, akkor miért csináljuk?
Vannak emberek, akikben csodálatos képesség lakozik. Képesek egyszerű
szavakkal, mondatokkal színeket, hangulatokat, érzéseket, gondolatokat,
barátságot és szeretetet festeni a papírra. Ha valaki olvasott már valamit
mondjuk Fekete Istvántól, akkor tudja, hogy miről beszélek. Sajnos ez a
képesség csak kevesekben van meg, s mi, a többiek ámulattal nézzük a
papírlapot, melyen az ismerős szavak igazi képeket rajzolnak elénk. Úgy, ahogy
azokat mi is láttuk, de amiket a saját szavainkkal elmondani mégsem tudunk.
Ezért nem tudok írni a hangokról. A nádas búgó, zörgő, morajló
hangjáról, ha a déli szél végigszalad a vizen, amit a parti fák kórusa kísér. A
víz locsogásáról a csónak orrán. A madarak ezernyi hangjáról, zajáról: a
szárcsák zsivajáról, a hattyú mérges fújtatásáról, a harkály kopogásáról. A
békák milliónyinak fülsértő énekéről. Megannyi apró állat neszéről melyeket
talán nem is látok, vagy ha mégis, hát a nevüket nem tudom. A fejem felett
elhúzó denevér surranásáról. És persze arról a sokféle hangról, melyek a
halakról árulkodnak.
Ezért nem tudok írni a színekről. A tiszta nyári égbolt vidám kékjéről,
melyre nem is emlékeztet néhány óra múltán az apró fényekkel tűzdelt mélységes
mély feketeség. A hullámok tarajának játékos fehérjéről. A lemenő nap forró
színeiről. A nádas kezdeti harsány zöldjéről, melybe néhol a tavalyi, halott
szárak fakó szürkéje vegyül.
Ezért nem tudok írni a szagokról. A víz semmivel össze nem téveszthető
szagáról, mely oly csalhatatlanul árulkodik arról, hogy kedvenc helyünk éppen
hogy érzi magát. A parti tábortűz fanyar illatáról. A csónak kátrányának
tavaszi ragacsos szagáról, mely ősz végére olyan barátságossá kopik. A kuktában
főtt kukorica illatáról, amitől összefut a szánkban a nyál.
Ezért nem tudok írni az izgalomról. Arról a jóleső feszültségről, amit
akkor érzünk, amikor megérkezünk a partra. Amikor végre belehúzunk az evezőbe
és a csónak lassan megindul velünk. Amikor megmozdul a nád töve, amikor
meglátjuk az első buborékokat. Amikor az úszó megbillen. Lehet, hogy meg se
billen csak káprázó, fáradt szemünk mondja. Amikor megemeljük a botot és
reméljük, hogy a következő pillanatban egy eleven erő indul meg velünk szemben.
Ezért nem tudok írni a gondolatokról. Azokról a gondolatokról, melyek
minden alkalommal körbevesznek, megrohannak a csónakban ülve.
Ezért nem tudok írni a barátságról. A barátságról, ami ott ül a
szerencsések csónakjában és beszélgetésre késztet bennünket. Beszélgetésre, ami
máskor, máshol nem történhetne meg. Olyan dolgokról, amiket néha még magunk
előtt is titkolni próbálunk. És ha mi nem is mondjuk ki, kimondja majd a
barátunk.
És nem írok a magányról sem. Nem mintha nem tudnék róla oldalakat írni,
de a csónakban ülve valahogy sosem éreztem magam magányosnak. Szerintem Ti sem.
Mi, akik kezei közt csikorognak a szavak, mégis szerencsések vagyunk,
mert mindannyiunknak ott van a saját könyvünk. A saját könyvünket nem
szavakkal, hanem képekkel, érzésekkel, gondolatokkal írjuk. Magunk, magunknak.
Ezt a könyvet bármikor fellapozhatjuk, sőt néha kinyílik magától is. Ebben a
könyvben a szavak béklyója nélkül ott van minden, amit érdemes újra és újra
elolvasnunk. Ha már régen nem nyitottuk ki, itt az ideje fellapozni!
Hát ez most egy ilyen mesére sikeredett.
5.
A mesékben az a jó, hogy nincsenek szabályok, bármi megtörténhet. A
farkas simán bekaphatja egészben Piroskát, Nagymamástól, kosárkástól. Aztán
jöhet a vadász és mindent visszacsinálhat, sőt még jól ki is tolhat a műtétet
egyszerűen átszunyáló farkassal. És senkinek szeme se rebben. Egy fabábú minden
további nélkül életre kelhet, átélhet sok-sok kalandot, mit ne mondjak egy
emberi nyelven jól beszélő tücsök társaságában. És senki nem csodálkozik, ez
így természetes. A mesékben.
A horgászatban bizony vannak szabályok, törvényszerűségek. Itt az öreg
Dzsepettó napestig farigcsálhatná a fabábúit, egyikből sem lehetne
táncos-komikus, főleg nem iskolás kisfiú. Nálunk a ponty kukoricát eszik, a
süllő meg kishalat. Jó tudom, némileg leegyszerűsítettem a dolgot, de a lényeg
az, hogy itt csak úgy a vakvilágba nem lehet elkezdeni semmit - nem is érdemes.
Vannak szabályok, melyeket az évszázados tapasztalat alkotott, vannak, melyeket
a horgász egy személyben. Amit magunk tapasztaltunk, másoktól hallottunk vagy
épp egy szakkönyvben olvastunk hajlamosak vagyunk ugyanolyan szabálynak
elfogadni, mint az előzőt. Ez sokszor jó és működik, de sose essünk abba a
hibába, hogy körömszakadtáig ragaszkodunk hozzájuk, csalhatatlannak gondoljuk
őket, mert rengeteg élménytől foszthatjuk meg saját magunkat. Mint például én
tettem.
Kedvenc horgászvizem egy része folyamatosan iszaposodik. Húsz éve, ha a
stégről a vízbe léptem - vízállástól függően - legalább nyakig merültem a
vízbe, az iszap a bokámig ért. Ma jó esetben derékig ér a víz, az iszap
vastagságát pedig csak becsülni tudom, úgy 80-100 centi körül lehet. Mindez
azért alakulhatott így, mert itt a parti nádasnak van egy kiszélesedő, a vízbe
mélyebben benyúló része, vele szemben pedig a mederben egy hosszabb szakaszon
egy sóderos padka, melyen szintén nád és gyékény telepedett meg. E miatt néhány
szakaszon annyira meglassul a Duna-ág egyébként sem sebes folyású vize, hogy a
magával hozott anyag egy részét itt lepakolja.
Nem tudom, hogy az általam igen nagyra becsült Hunyady Attila folyóvízi
értelmező szótára szerint ez a szó pontosan mit jelent, de Gábor barátommal ezt
a szakaszt csak hókonyként emlegetjük. Az elmúlt 3-4 évben a hókonyban szinte
egyáltalán nem horgásztunk. A vastag iszapréteg és a sekély víz miatt a helyi
horgászok nagy része is messze elkerülte. A tavalyi rettenetes vízállások
idején sokhelyütt az evező tollát nem lehetett teljesen a vízbe meríteni,
annyira alacsony volt. Márpedig Antos Zoltán óta tudjuk, hogy az ideális nádi
pontyozóhely 1-2 méter
mély, lehetőleg kemény altalajú...
Épp egy ilyen ideális helyen ültem és órák óta nem történt semmi.
Méteres víz, sóderos talaj, melyet csak itt-ott borít vékony iszapréteg. Az
előző napokban többször jártunk erre, s ez a nádsziget nem is volt hálátlan.
Bár nem volt túlzottan forgalmas, egy-egy pontyot azért minden alkalommal
adott. Hát most semmit. A hátsóm szokás szerint sajgott a sok üléstől, azon gondolkoztam,
hogy vajon a Guiness Könyvben van-e csónakdeszkán kuporgás kategória. Ha lenne,
simán csúcstartó lehetnék.
A huszadik ásítás után úgy döntöttem befejezem. Időm még éppen lett
volna, de az sem baj, ha egyszer többet alszom négy óránál. Botok ki, motyó
összepakol, karók felszed, mehetünk! Csendben eveztem a túlpart felé és néztem
a mozdulatlan vizet. Imádom ezeket a tükörsima, holdfényes nyári estéket.
Gondolattalanul bámultam ki a fejemből, közben elcsorogtam a hókony kezdetét
jelentő nádsáv mellett. Na gyerünk, ocsúdtam fel a bámészkodásból és rendeset
húztam az evezőbe...illetve csak húztam volna, de az evező tolla a mozdulat
felénél elakadt az iszapban. A vállam köszönte szépen, majd kiszakadt a
helyéből. Beértem a hókonyba. Megpróbáltam a magyar nyelv ritkábban használt
káromkodásaiból egy szép csokrot összegyűjteni, de befejezni művemet már nem
tudtam. Eltátottam a számat a csodálkozástól.
Jobbra néztem ugyanis, arra a ritkás nádra, ami mellett épp elhaladtam.
A nádas szó szerint táncolt! Itt is, ott is tőből hajladoztak a nádszálak, több
helyütt pedig apró csíkok, csobbanások jelezték, amint a forgolódó halak farka,
háta a felszínt érte. Szentséges Isten! Mi van itt?
Maximum három percbe telt, míg néma csendben lecövekeltem egy csónakhossznyira
a nádtól és tüzelésre kész állapotba hoztam a botokat. Remek teljesítmény volt,
csak egyszer rezgett a léc, amikor az egyik karó leszúrása közben az ujjam a
habléc és a karó közé került. Könny szökött a szemembe, de üvölteni most mégsem
lehetett. Majd kiüvöltöm magam, ha kiértem a partra.
Szokás szerint közvetlen a csónak előtt beállítottam az eresztéket.
Bohókás volt látni, mert a hosszú úszó és az egyetlen ólom között tán egy
arasznyi távolság maradt. Fejlámpám sápadó fényénél megpróbáltam egy
ígéretesnek tűnő nyiladék elé ejteni az egyik úszót. Elsőre sikerült, de az
eredmény mégis lesújtó volt. A csónak előtt remekül beállított úszóm, mint egy
félig kidöntött stoptábla meredezett ki a vízből. Hát ez így inkább
felfektetős, mint feltolós, de mindegy, nem bohóckodom tovább. Marad! Inkább
rágyújtottam egy cigire, és megpróbáltam kifújni magam. Figyeltem lüktető jobb
hüvelykemet, és megfogadtam, ha kiérek, tényleg üvölteni fogok. Nagyon fájt.
Végig sem szívtam a cigit, mikor az úszóm tetején a végelgyengüléssel
küszködő világítópatron megmozdult. Az úszó úgy félszárig merült, majd elindult
jobbra. A szokott lendülettel emeltem meg a botot, ballal ráfogtam a dobra és
már húztam is el a nádtól a csodálkozó halat. Ellenfelem nem volt nagyon harcos
kedvében, így szándékom szerint a nyílt víz felé fordult. Most már elengedtem a
dobot és hagytam, had vigye olyan messzire, amennyire tudja. Az első kirohanást
még további kettő követte, de éreztem, hogy ez a hal nem kerül fel a
rekordlistára.
Pár perces kézitusa után megmerítettem egy gyönyörű, egészséges, három
kiló körüli pontyot. Egy darabig elnéztem szegényt, ahogy a szákban pihent.
"Legközelebb nem ússzátok meg ilyen könnyen!" gondoltam, amikor
visszaengedtem. A ponty kivétele láthatóan nem zavarta meg túlságosan a
többieket, mert ritkásban változatlanul járták táncukat a nádszálak. A
következő egy órában további két kapásom volt, de mindkettőt elügyetlenkedtem.
A másodiknál valószínűleg nyitott szemmel aludtam, mert az úszót a nádasból
kellett visszaszereznem, legalább fél métert cibálta befelé a ponty, mire
egyáltalán észbe kaptam. Mivel az úszó kimenekítése elég nagy zajjal járt, nem
akartam tovább kísérteni aznapi szerencsémet, csendben hazaballagtam.
És tényleg nem úszták meg! A következő három hétben ez a hely volt
esti-éjszakai horgászataink helyszíne, s bizony annak a háromkilós pontynak sok
rokona végezte pontyzsákban is. Olyan élményekben volt részünk, mely a tavalyi
évet kivételesen gazdaggá, eredményessé tették.
S a tanulság? A halak sokszor rútul becsapnak minket. Néha nem átallnak
az orrunk előtt lenni. Ha nincsenek ott, ahol megszoktuk, vagy ahol lenniük
kéne, próbáljuk megkeresni őket! Hogy hol? Bárhol! Érdemes benézni akár a
hókonyba is...
6.
A mesebeli óriások - valljuk be -
elég unalmas figurák. Vannak köztük jók és kedvesek, de kifejezetten gonoszak
is. Egy dologban azonban hasonlítanak egymásra: többségük nem szellemi
képességeivel emelkedik ki a mesevilág szereplői közül. Egyszerűen bazi nagyok,
s ez elég ahhoz, hogy legyőzhetetlenek legyenek. Azazhogy majdnem. Hiszen egy
ifjú királyfi, vagy épp egy arra bóklászó egyszerű szabólegény komoly veszélyt
jelenthet rájuk...
Nádország óriásai nem ilyenek.
Óvatosak, megfontoltak, ravaszak és szinte észrevétlenek. Méretük, testi erejük
megvan ahhoz, hogy bátran csörtessenek, de mégsem teszik. Ők ugyanis nem voltak
mindig óriások. Úgy kezdték, mint a többiek s egészen aprókból lettek ilyen
hatalmasak. Megtanulták, hogy csak úgy maradhatnak életben, ha a legkevésbé
tűnnek ki a környezetből. Ebben ők voltak a legjobbak, ezért lehettek óriások.
A saját világukban annál kevesebb veszély fenyegeti őket, minél nagyobbak.
Mégis tudják, vagy ha nem is tudják, de érzik, hogy egy másik világból most is
az életükre törnek.
Szerintem - tisztelet a kivételnek
- minden horgász szeretne egyszer egy igazán nagy halat fogni. Én is. Ha lehet,
akkor itt a nádasoknál birkóznék meg Vele. Nem lenne rossz, persze a nyílt
vízen fogni egyet, de igazán nem erre vágyom. Sánta hasonlattal élve olyan ez,
mintha egy remek szarvasra vadásznék. Becserkészni őt egy holdfényes tisztáson
komoly feladat, de próbálja meg valaki ugyanezt az erdőben, a fák, bokrok
sűrűjében! Én ezt szeretném.
Eddig három alkalommal
találkoztam Nádország óriásaival. Mindháromszor alulmaradtam a küzdelemben
vagy, hogy pontosabban fogalmazzak: esélyem sem volt. A múltkor valaki azt
tudakolta tőlem, hogy miért horgászom olyan "bivaly" felszereléssel.
"Nem elég oda a 15-ös fonott?" kérdezte. "De igen, a legtöbbször
elég..." mondtam, de a hangsúlyt nem vittem le a mondat végén. Láthatóan
nem értette a dolgot, de nem is volt kíváncsi a folytatásra. Így nem mondtam el
neki, hogy minden alkalommal, amikor csónakba szállok, valahol az agyam
legeldugottabb szegletében ott motoszkál a gondolat, hogy talán ma lesz a napja
megint, hogy találkozunk. És egy ilyen találkozóra nem illik készületlenül
menni. Nem mehetek feltartott kézzel, olyan felszereléssel, mellyel nem lehetek
ellenfél csak statiszta. Azon a nyári délutánon még nem gondoltam erre. Három
éve történt...
A nagymeder szélén áll egy
nádsziget, melyet a környékben mindenki csak "Kereknád"-ként emleget.
A Kerek szabálytalan alakú, széltében körülbelül három-négy csónakhossznyi,
hosszában talán hat-hét. Lehet, hogy valaha kerek volt, de a sziget formája évről-évre
változik. Most inkább tojás alakúnak mondanám, de a Tojásnád tényleg elég
hülyén hangzana. Keresztben egy keskeny folyosó húzódik benne, mely mindkét
végén kis öböllé szélesedik. Ha ide jövök, mindig a folyosó valamelyik
bejáratánál horgászom, attól függően, hogy milyen a szélirány. Aznap a meder
felőli oldalon karóztam le. Hogy miért pont itt álltam meg? Mivel sehol nem
láttam mozgást, halra utaló jelet, ezért úgy döntöttem, hogy a Kerekben pont
annyira jó lesz, mint bárhol máshol. Talán azért, mert itt a víz 40-50 centivel
mélyebb, mint a környék többi helyein.
Minden a szokásos forgatókönyv
szerint kezdődött: nem történt semmi. Ezen nem is csodálkoztam, hiszen semmi
előjele nem volt annak, hogy itt ma halat lehet fogni. Fél óra elteltével rutinszerűen
cseréltem a horgon lévő kukoricát, de meg is bántam. Az Istennek sem találtam
utána vissza a jónak vélt helyre. Vagy túl hosszúra, vagy túl rövidre sikerült
a dobás. A bot elég nehéz volt, az úszós szerelék pedig túl könnyű. Már vagy
tizedszer rontottam el és komolyan felvetődött bennem a gondolat, hogy
hisztérikus sikításban török ki. Nem lehetek ennyire béna! A következő lendítés
előtt megfogadtam, hogy akárhova is esik, otthagyom. Nem sok hiányzott ahhoz,
hogy az újabb csalizásig a nádon lógó cuccal folytassam, de valaki megkönyörült
rajtam ott fenn és hihetetlen módon az úszó két nádszál között, a sűrű fal
legszélén állapodott meg.
Elégedetten gyújtottam egy
cigarettára, bámészkodni azonban nem maradt időm. Félig sem szívtam még a
cigit, amikor érdekes jelenetre lettem figyelmes. Az úszóm csigalassú tempóban
kezdett oldalazni a nádfalból kifelé. Nem emelkedett fel, nem süllyedt le csak
komótosan elmászott a helyéről. Biztos beleúszott valami, gondoltam. Feszülten
kémleltem a nádat körülöttem, de semmi jele nem volt halmozgásnak. Az úszó
azonban rövid gondolkodás után újabb tíz centit kúszott odébb. Kezem a bot fölé
tettem, adrenalin-szintem csendben emelkedett. Azon elmélkedtem, vajon ez
lehet-e beleúszás, vagy valaki konkrétan szórakozik velem. A választ
másodperceken belül megkaptam.
Úszóm változtatott eddigi
viselkedésén és se szó, se beszéd eltűnt a víz alatt. Nagy lendülettel kaptam
fel a botot, mely 3,5 m-es hosszával és 300 gr-os spiccével igencsak a
"vadölő" kategóriába tartozott. Gyengébb idegzetű 3-4 kilós pontyokat
rövid úton rá lehetett venni vele, hogy forduljanak ki a nádból. Ezt a halat
nem. A bevágást követően ellenfelem egy pillanatig mozdulatlan maradt, majd
ellentmondást nem tűrő erővel elindult a folyosóban a nádsziget túloldala felé.
Nem tudom, voltatok-e már így, de
igazság szerint egy kicsit megijedtem. Azt éreztem, hogy ezt a halat nem én
irányítom, itt az történik majd, amit Ő akar. Utólag visszagondolva a
történtekre azt hiszem, hogy a küzdelem már ekkor, a hal által megtett első
méteren eldőlt. Bár még sok volt hátra addig, amíg vesztesként roskadhattam le
a csónakdeszkára, de a győzelembe vetett hitemet már itt megtörte ellenfelem.
Hit nélkül pedig csak vesztes lehetsz!
A hal az ellene feszülő dióverő,
a szinte betonkeményre tekert fék ellenére kitartóan távolodott tőlem. Nem
valamiféle riadt menekülés tempójával, de nem is öregurasan. Egyszerűen csak
húzott, mint a ló. A megakasztás helyétől már vagy hét-nyolc méterre járt.
Vártam a pillanatot, mikor fordul be a nádba, de nem ez történt. Hirtelen egy
hatalmas burvány jelent meg a folyosóban. Egy villanásra megmutatta magát
nekem. Úgy éreztem magam, mint akit gyomorba rúgtak. A bevágást követően csak
megijedtem, most azonban a rémület lett rajtam úrrá. Fogtam a nádban eddig sok
pontyot, jellemzően három és nyolc kiló között. Tíz-tizenkét kilós bajuszost
többet is láttam már élőben. Ez a ponty nagyobb volt. Sokkal nagyobb. Én
legalábbis annak láttam... A helyes kifejezés így hangzik: megállt bennem az
ütő.
Arra ocsúdtam fel, hogy nem érzem
a hal húzását, a bot megkönnyebbülten, egyenesen meredezett a kezemben.
Bágyadtan tekertem egyet az orsó karján, próbáltam darabjaira esett önmagamat
összeszedni kicsit. Homályos tekintettel bámultam a folyosó felkavart vizére, a
karjaimból elszállt az erő. Egy fél lépést hátraléptem, hogy leüljek a
deszkára, amikor a bot hirtelen levágódott előttem. Nagyot koppant a csónak
farán, valami éles, furcsa hang hallatszott és a felrepülő nyél rendeset ütött
a jobb könyökömre. Azt hittem - már bocsánat -, hogy összecsinálom magam. Egy
villanásnyi idő múlva megértettem mi is történt, de akkor már a bot tényleg
megkönnyebbülten, repedt gyűrűvel pihegett előttem. No most volt vége.
Pihegtem én is kicsit, bár
rágyújtani csak percek múlva tudtam. Remegtek a kezeim, fájt a könyököm.
Átrohanni a csónak alatt? Csúnya csel volt ez egy ilyen óriástól, de
kétségtelenül eredményes. Nem is bánkódtam miatta, hiszen tudtam, hogy ez a hal
semmiképp sem lett volna az enyém. A botot meg lehet javítani, a könyököm sem
fáj majd sokáig. Reméltem az Ő sebei is hamar begyógyulnak. Összeszedtem a
motyóimat és csendben hazaindultam.
Az egész küzdelem a
megakasztástól a csónak alatt való átszáguldásig és a szakításig csupán pár
másodpercig, ha tartott. Mégis mennyi minden történt e rövid idő alatt! Egy
egész színdarab, több felvonásban. Életünkből napok, hetek, hónapok telnek el
"nyom nélkül". Egy rövid villanást sem tudunk belőlük évek múltán
felidézni. Egyes másodpercek viszont mozdulatról-mozdulatra rögződnek bennünk,
s velünk jönnek az utolsó pillanatunkig. Néhány ilyet a horgászat is adhat, s
ezek legtöbbször olyan másodpercek, melyeket jó "visszanézni" később
is. Csodálatos sport a miénk, nem?
Ma már más felszereléssel és más
taktikával horgászom a nádban. Úgy hiszem, hogy bármilyen ellenfél ellen
felkészültem. Lehet, hogy ismét kudarcot vallok majd, ha Nádország egyik
óriásával hoz össze a jó sorsom, de lélekben már nem tudnak megtörni, mert
számítok rájuk, sőt várom Őket! Mégis, ha arra a három évvel ezelőtti burványra
gondolok ott a Kerekben, kicsit irigylem a legkisebb királyfit. Neki csak a
mesebeli óriással kell megküzdenie. Azért az mégis csupán egy mese...
Eddig a történetek. Két dolog érdemel említést még. A fenti képek ugyanúgy a 2004-es évből valók, mint az írások. Az első digitális gépemmel készültek, amit éppen abban az évben kaptam. A másik az utolsó "meséhez" kapcsolódik. Később, a történet megírása után megvalósult a vágyam, sikerült ez igazi óriást elejtenem a nádnál. Természetesen csupán néhány kép erejéig marasztaltam, aztán visszaengedtem, mind a tizennyolc és fél kilóját. Remélem ő és leszármazottai a mai napig ott úszkálnak a dunaági nádasokban.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése