Csak úgy

Délelőtt

Nehéz a zsák, húzza a vállam. Félig le is csúszott már. …csába! Megállok. Ahhoz, hogy megigazítsam, le kell tennem a vödröt, a szákfejet és a botzsákot. Szusszanok. Közel a víz, érzem a szagát. Szeretem. Az enyhe szélben apró hullámok verik a kavicsos partot. Mintha homokot ráznának meg néha egy fémtálban. Zizeg. A vállpántot visszahúzom a helyére. Motyók fel, tovább zörgök a Duna felé.

A parton lehányom magamról a cuccokat. A túloldalt vonat kattog a síneken. Jobbról a domb fölött kibukkan a Nap. Fürge sugarak futnak szét mindenfelé, beszínezik a homokot, a kavicsokat. A nadrágomra is jut belőlük. Nosza. Bíztatni kell magam, hogy nekikezdjek. Ácsorgok még kicsit. Jó most így nekem, teljesen kerek a világ. Duna, vízszag, zizegő hullámok, messze kattogó vonat, felkelő Nap. Ennyi elég. Na jó, horgászni sem lenne rossz. Csináljuk!

Megszokott mozdulatok pakolnak szét. Először a szék. Aztán a botállvány. Nagy terpeszre állítom, a végét egy ernyőtartóval rögzítem. Tudom, ezt most nehéz elképzelni, de higgyétek el, így van… A botok következnek. Összerakom, aztán felteszem őket az állványra. A végszerelékek majdnem készen vannak rajtuk. Csak két dolgot kell felakasztanom rájuk és már pecakészek is. Etetőkosár. Horogelőke. Mehet!

Ez a csuszkás hely. Csuszka? A verébalakúak rendjébe tartozó, kistermetű madárfaj. Rövid farok, hosszú csőr. Testének felső részét szürkéskék tollazat borítja. A csőrétől a szeme körül elhaladva fekete csík húzódik a szárnyáig. Számos alfaja létezik, melyek közül a nyugatabbra eső területeken élők testének alsó része narancsos színezetű, fehér torokkal. Énekesmadár, jellegzetes, erős és többször ismételt dvip hanggal. Idézet vége.

Szóval csuszka. Tavaly ősszel többször is horgásztam itt. Minden alkalommal együtt. A csuszkával. Én ültem a székben, mellettem a vödör, benne az etetőanyag. Fél óra elteltével megjelent. Semmi óvatoskodás, semmi előjáték. Egyenesen a vödör szélére repült. Egyik szemével engem figyelt. A másikkal az etetőanyagot. (Esküszöm, így láttam.) Aztán a megfelelőnek vélt pillanatban fejjel előre lebukott a kajába, mint Dagobert bácsi a dollárok közé. A csőrébe kapott két-három szemet és elrepült vele a parti fák közé. Pár perc, aztán visszatért. Ezt játszottuk órákon át. Közben én horgásztam. Ha volt a vödörben csonti, azt mindig kicsipegette az első körökben. Utána kendert és búzát vitt. Semmi mást. Ha vödör felé nyúltam, ha felé fordítottam a fényképezőgépet, visszavonult a fák közé pár percre. Kicsit kifújta magát, megnyugodott. Aztán visszajött.

Igen széles előttem a Duna. Sokszáz méter. Ahogy ülök ebben az alacsony székben, igazán nagynak látom a folyót. Csöndesen surrogó iszonyatos víztömeg. Ellenállhatatlan. Hatalmas. Ha folyásnak felfelé nézek, lapos, sóderes part nyúlik el, ameddig a szem ellát. Lefelé kövezés védi a közeli öböl bejáratát. A víz előttem lassan mélyül, egészen úgy húsz méterig, ahol egy határozott töréssel majd’ nyolcvan centit esik. Onnan megint csak lankásabb a fenék, de az általam meghorgászott harmincméteres távon már bőven három feletti a víz. Akadók, nagyobb kövek nincsenek előttem, Simára csiszolt asztalon keresem a halakat.

Nem kell őket nagyon keresni. Mert itt vannak. Egész évben. Tavasztól őszig kisebb fehérhalak járják. Apró szilvát, paducot és karikát szinte mindig tart. Kicsiket, sokat. Aztán ősszel, amikor a víz hőfoka egy jól meghatározható, szűk sávba esik vissza, megjelennek a darabos, szép halak. Márnát, dévért, jászt, paducot és koncért lehet ilyenkor fogni. Jókat. Néha egész sokat. Miattuk jöttem. A darabos halak miatt. Benne járunk már az őszben, s a vízállás is megfelelő ahhoz, hogy kényelmesen behorgászhassak a törés mögé.

Egy óra is beletelik, mire az első kapást látom. Az egyik bot égre néző spicce finomat bólint. Egyetlen rántás. Szünet. Előredőlök a székben, kezem a pálca nyelén pihen. Várok. Nemcsak a spiccet, de a vízre lefutó zsinórt is figyelem. Néha az beszédesebb, mint a bot vége. Először a zsinóron látom, hogy történik valami. Leng egyet, aztán a spicc is mozdul. Határozott húzásba görbül a bot. Be se kéne vágnom, elég lenne csak felvenni a kontaktust a hallal. De az adrenalin nem hagyja annyiban. Bevágok hát.

A folyóvízi halak legtöbbje mindent beleadva védekezik. Fut, ahogy ereje bírja. Talán a dévér az egyetlen, mely kevéssé küzd, sokszor a munka nagy részét a sodrásra bízza. Beletehénkedik. Lapjával fekszik a víznek és hagyja magát húzatni. A többiek ádázul verekednek, gyakran méretüket meghazudtoló módon. Ez a márna sem veszi félvállról a dolgot. A megakasztás pillanatában erős tempóban elindul befelé. A merítés elől háromszor megfut, nehéz őt jobb belátásra bírni. Derék. A bot remekül dolgozik, kirugózza a hal szilajságát.

Nem könnyű jó folyóvízi feederbotot találni. Legyen erős, bírja a nehéz kosarakat, a párperces dobások okozta strapát. Legyen rugalmas, hogy ne szakítsa szét a zsákmány száját, ne verje le a horogról a halat a fölötte kalimpáló nagy tömeg sem. És hagyjon meg valamit a fárasztás élményéből. Szerencsés vagyok, én találtam ilyet. Angol. Barbel, mondja a felirat. Meglepően vékony bottest, bár nem könnyű pálca. Minél jobban terheled, annál nagyobb ívben hajlik. A végszerelékbe épített erőgumival együtt alkalmas a nagy kosár és vékony horogelőke használatára, közben szinte élményszámba meg vele egy közepes méretű hal fárasztása is. Angol tudósok, mi?

Szeretek lapos, sóderos parton horgászni. Gumicsizmát húzok, amivel pár métert besétálhatok a folyóba. A fárasztás végén, ha nyugodt a hal, akár merítő nélkül is megoldható a kivétele. Nyugodtabb időszakban néha a bokáig érő vízben a parttal párhuzamosan elbandukolok kicsit a botoktól. (A nyelető bekapcsolva persze, de kérem, ne szóljatok a halőröknek erről. Nem a legszabályosabb ez, tudom…) Nézelődöm. A vizet vagy az ártéri erdőt figyelem. Lesem a madarakat, a halak nyomait, az áramlás vonalait a felszínen. A nagy és erős fákat, amelyek úgy állnak ott, mintha mindent képesek lennének legyőzni. És a torzókat, amik az utolsó hajtásokig küzdenek az életért.

Pár perc múlva visszatalálok. Újradobom a szerelékeket, friss etetőanyaggal és csalival. Leülök a székbe. Nézem a spicceket. És az eget. Üres a fejem. Nem gondolok semmire.* Ez jó. Ilyenkor regenerálódom. Testileg és lelkileg egyaránt. A vegetatív funkcióim működnek. Sőt. Mindent csinálok, ami a peca közben kell: csalizok, dobok, bevágok, fárasztok, ilyesmi. Hibátlanul. De semmi nincs a fejemben. Tényleg.

Valaki néz. Nem hallottam semmit, a látóterem perifériájában sincs mozgás. Csak a tarkómon érzem. Hátrafordulok a székben. Vékony, magas, idős-kortalan figura áll a töltés aljánál, jó tízméternyire tőlem. Meghatározhatatlan színű esőkabát, kopott farmer, sokat látott surranó. Jobb oldalt a nadrág szára egy ruhacsipesszel kívül összehúzva. Bringázott idáig. Karikatúraszerűen hosszú, borostás arc. És egy makulátlan, sötétszürke szövetből készült golfsapka! Az egész figura tetőtől-talpig viseltes, de a sapka, mintha most jött volna egyenesen a kalapostól. Fura.

„Jó napot” – köszönök rá. Bólint és félszegen elindul felém. Tőlem jobbra egy nagyobb uszadékfa fekszik, a napok óta alacsony vízállás miatt már száraz, a hajók hullámai sem bántják. Felhúzza kicsit a kabát alját, majd egy nehéz sóhajjal leül. „Adjon Isten” mondja. A hangja olyan, mintha egy kút mélyéről beszélne hozzám.

Hallgatunk. Becsülettel megrángatja a spiccet a következő jelentkező. A fárasztás közben néha lopva hátrapillantok, emberünk mit csinál mögöttem, de mindannyiszor merev, egyenes tartással ül és üres tekintettel mered a semmibe. Egy gyönyörű, majd’ kétkilós leánykoncért segítek partra. Egyik kezemben a botot, a másikban a halat tartva lépek a székhez. A botot letámasztom, aztán egy mozdulattal kifordítom a szájszélbe akadt horgot. „Nézze” – fordítom felé a koncért.

Először rám néz, aztán a halra. Elmosolyodik. Szeme körül ezer apró ránc fut szét, hirtelen vagy tíz évet öregszik az arca. De közben megtelik élettel. „Nagyon szép leányhal” – mondja. Kis szünetet tart, majd hozzáteszi: „Régen én is fogtam belőlük. De egy ideje nem horgászom.” „Az nem jó” – dünnyögöm, inkább csak magamnak. „Nem” – bólint rá. Aztán belekezd. Lassan, egyenletesen beszél, szépen formálja a szavakat. Miközben horgászom, s fogok néhány halat, mély hangú mondatokkal kinyílik előttem egy élet.

Nógrádból jöttek a feleségével és a fiukkal Budapestre, már vagy huszonöt éve. Ő először egy nagyvállalatnál, aztán egy kis cégnél könyvelőként dolgozott. A felesége óvónőként ment nyugdíjba néhány évvel ezelőtt. Nem voltak gazdagok, de szükséget sem szenvedtek semmiben. A fiú orvos lett, belgyógyász. Kórház és magánrendelés, sok munka, feleség, két kicsi gyerek. Minden szép, mit egy képeskönyvben. Aztán három éve felborult minden. A felesége beteg lett, s mire igazán megijedtek volna, alig egy hónappal az első bajok megjelenése után meghalt. A fia a temetés után két héttel jelentette be, hogy állást kapott Angliában. Kiköltöznek mindannyian, megy az asszonnyal és a két kisunokával együtt.

Amikor a fia elmondta neki, hogy elmennek, sokáig győzködte, hogy menjen ő is velük. „De hát hova mennék én innen? Ki lennék és mit csinálnék én ott Angliában?” Olyan keserűség sűrűsödik a hangjában, amikor erről beszél, hogy egy percre le kell tennem a dolgokat a kezemből. Csontikat tűztem a horogra éppen. Sokáig hallgatunk e két mondat után. Ott ül azon a nagy uszadékfán, egyenes háttal, a bakancsával aprókat rugdal. Kavicsok gurulnak szét, zizegnek, mint a hullámok alatt.

A felesége első rosszulléte után három hónappal nem maradt a családjából semmi. A fiával és az unokákkal Skype-on beszéltek eleinte hetente, ami mostanra inkább havonta. Az unokák csak beleköszönnek a kamerába. A fia néha hazajön, de legtöbbször egyedül. Dolgokat intézni, barátokkal találkozni. Hozzá is ellátogat mindig, de amikor elmegy, az rosszabb, mintha nem is jött volna. Kimegy hozzájuk évente kétszer. Az unokák nőnek, mint a gomba, de olyankor mindig rá kell jönnie, hogy már nem része az életüknek. Hazajönni pedig fáj.

„Sokat jártam horgászni a Dunára. De mostanában nincs hozzá kedvem. Idén már engedélyt sem váltottam. Néha kijövök ide biciklivel. Elüldögélek.” Nagyot fúj a mondat végén. Nem mondja, de értem, hogy itt a vége. Mielőtt mondhatnék valamit, feláll. Tessék-lássék leporolja a hátsóját. „Fogjon még néhány ilyen szép halat! Isten vele!” – búcsúzik, s a hosszú ülés után kicsit nehézkes járással megindul a gát felé. Kezében viszi a makulátlan golfsapkáját. A vállán meg a többit. „Vigyázzon magára!” szólok utána, bár elég idétlenül hangzik, ahogy kimondom.

Vendégem nagy csöndet hagyott maga után, csak lassan telik meg hangokkal újra a délelőtt. Kavicsok zizegése a hullámok alatt. A vonat kattogása szemben. Úgy teszek, ahogy mondta. Fogok néhány szép halat még. Márna és jász jön. A jász különösen darabos. Még egy fél órát dobok rá, amit a Duna két nyolcvandekás paduccal hálál meg. De a fejem már nem üres. Mindenféle gondolatok villannak be. Az én életemről, meg arról a darabokra törtről. Nem akarok most ezen pörögni. Pakolok inkább. Néha a fák felé kémlelek, hátha meglátom vagy meghallom a csuszkát. De ma nem jött el. Talán legközelebb.

*Mark Gungor óta tudjuk, hogy ez (a semmi – a nothing-box) milyen fontos. Aki még nem látta, nézze meg. Nagyon szórakoztató:



Dobozvilág

Ülök az étkezőben. A házunkban. Ez az a doboz, amiben lakunk. Nemrég vettük. Sokat javítottunk rajta, csinosítottuk. Vettünk bele dolgokat. Szép doboz lett, egyre szebb. Színesre festettük. Berendeztük. Vannak rajta ablakok, amin bejön a fény, mi pedig kikukucskálhatunk rajtuk. Vettünk bele kazánt, csöveket, fűtőtesteket, amik melegen tartanak minket akkor is, ha kint éppen hideg van. Tök jó. Elférünk benne mindannyian. Kényelmesen. Kényelmesebben, mint sokan mások. Mert mindenki (majdnem mindenki) egy dobozban lakik. Ki a sajátjában, ki máséban. Egyik kisebb, másik nagyobb. Vannak hatalmas, doboztároló dobozok (ilyenben laktunk mi is nagyon-nagyon sokáig) és vannak önálló, egyedül álló dobozok is. Függőlegesek és vízszintesek határolnak mindannyiunkat a lakódobozunkban.

Kimegyek a kertbe. Errefelé kisebbek a telkek, a szomszéd házak karnyújtásnyira vannak tőlem. A kert tenyérnyi, barátságos. Van benne árnyat adó fa, egy darab napjárta pázsit, tűzrakóhely, a szomszédoktól és az utcától távol tartó zöldek. Kiléphetek ide a konyhából egyenesen, amit nagyon szeretek, napjában többször is rácsodálkozom, milyen jó nekem. Bár szabad ég van felettem, a kerítés, a házak körülöttem, a zöld, ami távol tart tőlem másokat, mégis körbezár. Süt benne a nap, esik az eső, fúj a szél, madarak járják, de ez is csak egy doboz. A mi kertdobozunk.

Ha reggel munkába indulok, kilépek a kertkapun, aztán balra fordulok az utcán. Sétálok kicsit a megállóig. Megvárom a következő nagy, kék, kerekeken guruló szállítódobozt. Sokadmagammal buszra szállok. Álmos, fáradt vagy épp kipihent, kíváncsi arcokat látok. Egymást nézzük vagy bámulunk kifelé, a szállítódoboz hatalmas ablakain. A buszról leszállva újabb rövid séta következik egy csupabeton téren keresztül, majd lemegyek a metróba. Tudjátok. Csövek a föld alatt, amikben hosszú dobozok futnak síneken, bennük ezer meg ezer hozzám hasonló figurával.

A metróban beszűkül a tér. Lecsökken a távolság az emberek között, ők pedig védekeznek az ilyesféle erőszak ellen. Bezárkóznak a saját kis dobozaikba. Zenét hallgatnak idegesítően cincogó fejhallgatókon keresztül, telefonjaik derengő képernyője tartja fogva tekintetüket és gondolataikat, újságot vagy könyvet olvasnak, tanulnak, vagy egyszerűen csak megpróbálnak nem tudomást venni a környezetükről. Ablaktalan dobozokként utazunk egymás mellett.

A metródobozból kiszabadulva utam végcélja a város közepén egy irodaház. Egy hatalmas doboz, amiben kisebb dobozok: irodák fogadják be a szállítódobozokból kiömlő pálcikaembereket. Ezekben töltjük el napunk nagy részét. Előttünk számítógépek monitorai, mellettünk telefonok. Szerződési ajánlatokat készítünk, emberekkel beszélünk, meggyőzni, olykor segíteni próbálunk. Bírjuk egymást doboztársainkkal, a meló sem monoton, elfogadhatóan telik az idő. Napközben kiszaladunk a környező utcák valamelyikének egy-egy dobozába, ahol kajálunk valamit. Megérdemelt fél órás szünet.

Ha pihennésre vagy szórakozásra gondolunk, a leggyakrabban más dobozokba szeretnénk eljutni. Ahol enni, inni, mozit nézni, zenét hallgatni, úszni, bowlingozni, könyvet kölcsönözni, színházi előadást nézni és millió más dolgot lehet csinálni. Például megpróbálhatsz kiszabadulni…

Most képzelj magad elé egy nagy folyót. Többszáz méter széles, hatalmas víztömeg suhog előtted. Valami olyan erő, amit nehéz igazán átérezni, befogadni. Nem messze tőled az ártéri erdő fái hosszan nyújtják árnyékukat a vízre. Hatalmas kövek vannak körülötted, a partot védik a folyó erejétől. Amíg bírják, amíg el nem fogynak az állandó küzdelemben. A fejed felett sirályok köröznek. A délutáni Nap élesen megrajzolja fehér szárnyukat, szürke hasukat. A távolban kárókatonák zárt oszlopai repülnek. A folyó hátán uszályok viszik nehéz terhüket, egész a peremükig merülve, mögöttük a tolóhajók koromszín füstöt okádnak. A rohanó víz alatt halak milliárdjai életükkel és halálukkal töltik ki állandó hétköznapjaikat. Botjaid előtted feltámasztva, végük feszesen hajlik a folyó felé. Bár a felszín sokat elárul a mélység formáiról, de nem látsz bele igazán. Találgatsz. Próbálkozol. Ha sikerül elcsípned néhány szebb példányt, örülsz és csodálkozol. Ha nem? Csak ülsz és nézed a folyót. Megpróbálod elképzelni, megérezni azt a megtett ezer kilométert, amig ideért és azt a másik ezret, ami még előtte áll. Egyre apróbb és apróbb ponttá zsugorodsz a part végtelen szalagján, már nem is látszol, csak te tudod, hogy ott vagy.

A kis kék szállítódoboz, tőled nem messze, a hátad mögött parkol. Azzal jöttél és majd az is visz haza téged Dobozvilágba. De egy kicsit maradsz még…


Esik 2

Szürke köveken fekete cseppek,
Apró gyűrűk a folyón, esni kezdett.
Fáradt voltam, fáztam, nem volt maradásom,
Hideg volt a kezem, vizes a kabátom.

A fenének jöttem, halat úgysem látok!
Csúnyán káromkodtam, röpködtek az átkok.
Rámolni kezdtem, mérgesen pakoltam,
Nem ment túl gyorsan, pedig azon voltam.

Váratlanul élet költözött a botba,
Hal húzta a végét, majdnem el is lopta.
Éppen hogy elértem, civakodni kezdtünk,
Irigykedve néztek a sirályok felettünk.

Márna volt a tettes, nem gondoltam hímnek,
De csak mert ki kellett jönnie a rímnek.
Fárasztottam szépen, ahogy írva vagyon,
Közben vigyorogtam, erre vártam nagyon!

Elkészült a bajszos minden erejével
Csapkodott még kicsit, de csak a fejével.
Merítőbe húztam, partra segítettem
Azonmód a szákban le is fényképeztem.

Rendes volt a Duna, megadta mit kértem,
„Indulj haza!” mondta, s tudta, hogy megértem.
Bólintottam erre, szedtem a motyómat,
Búcsút mondtam halnak, esőnek, folyónak.

Esik

A vízhatlan (?) thermoruha nadrágja megbízhatóan szívja magába a vizet a szék tocsogós vászonjából, a lélegző bakancs ugyanezt teszi a nadrág száráról lecsorgó cseppekkel. Vizes a lábam, meg a seggem is. Eltűntek a színek körülöttem, szürke az ég, szürke a folyó, a nedves kövek is feketék, meg szürkék. Csak a horgászmotyómmal hoztam egy kis életet ide, néhány piros csontit, az etetőkajából kivirító sárga morzsát, és a szalmaszín fűszeres cheddar kockákat, amikből időről-időre lopok néhányat a halak elől. Mert finom. Esik. Esik reggel óta, de ahogy a helyzet kinéz, még holnap is fog.

Ahogy körülnézek, mindenfelé csak madarakat látok, fent a gát tetején kacsák gyűjtögetnek, sirályok a Duna vizén és fölötte mindenfelé, a távolban a fekete sereg néhány katonája igyekszik folyás iránt. Embernek – rajtam kívül – nyoma sincsen. Pedig a hely elég népszerű lett mostanában. Sokan jönnek ide, néhányan fognak, de a többség inkább csak bosszankodik az akadók miatt. Sebaj. Most csak én jöttem, a szar idő elvette a többiek kedvét. A cseppekkel tűzdelt, szürke vizet és a mozdulatlan spicceket nézve nem kizárt, hogy ezúttal nekik volt igazuk.

Egy kis beugró van itt, ahol ülök, egy rövid, méteres hiány a partvédő kövezésben. A beugró miatt kicsit megforog az orrom előtt a víz, levelek tucatjai kavarognak a cipőmnél. Miközben teszem a dolgom, 4-5 percenként újratöltöm a kosarakat, frissítem a horgon lévő csontikat, tekintetem mindig visszatér az előttem örvénylő őszhöz. Ahogy a levelek forognak a felszínen, úgy kavarognak a gondolataim is. Jár az agyam, mindenféle dolgon, néha az egyikből következik a másik, néha meg csak úgy magányosan kerül elő valami.

Jövő tavasszal elköltözünk abból a lakásból, ahol az elmúlt 18 évet töltöttük. Innen indultunk az esküvőnkre, ide születtek a gyerekeink, millió szép és jó dolog történt itt velünk, mégis jó lesz majd végleg becsukni magunk mögött az ajtaját. Elköltözünk a házunkba. Soha nem volt házam, mióta az eszemet tudom (2 éves korom óta…) lakásban laktam. A ház nagy lesz, kényelmes, a kert csak épp akkora, hogy ne szédüljek tőle az erkélyláda után. Kib…szottul várom már.

A márna nem vár, húzza a lenti botomat veszettül. Erősnek tűnik, darabosabb lehet. Ilyentájt a kisebb példányok már elkopnak a folyó széléről, ez a jobb halak ideje. Az utóbbi időben elég lazára állított fékkel horgászom, úgy tapasztaltam, hogy nagyobb arányban fogom meg az erősebb halakat is, ha nem erőltetem, hagyom menni, ha akar. A botot célszerű magasra tartani a mederben elszórt kövek miatt, nem úgy, mint a tavi pecáknál, ahol a spiccet inkább lent tartod, úgy kevésbé hisztiznek a pontyok. A part közelébe érve halam megbokrosodik, olyat ránt a csuklómon, hogy ballal is a bothoz kapok, nehogy kicsavarja a kezemből. Néhány tiszteletkör után viszonylag könnyen a szákba húzom a márnát. 3 kiló körüli, szép jószág. A feje, a háta szinte sötétbarna, imádom az ilyen színű márnákat. Az angol lapok tele vannak ilyen sötét példányokkal, irigykedem is rájuk ezért, pedig a Dunában is laknak ilyen jófélék!

Nem hagynak pihenőt, a csapat előttem túrja az aljzatot, zabálnak és időről időre felszedik a horgomat is. Gyors egymásutánban két halat vesztek. Az egyik hatalmas lendülettel indul meg a Duna közepe felé, hiába fogok rá kézzel az orsó dobjára, elemi erővel tépi a zsinórt. Mint a búgócsiga, úgy szól a kurbli, semmit nem lassul a tempója, pedig sok-sok másodperce, hogy elindult már. A helyett, hogy megállna, futtában ránt egyet a boton, ugyanabban a pillanatban szakad is valami. Lógó orral tekerem kifelé a cuccost, a nyolcvancentis előkéből a fele van csak meg, a hal vitte a horgot és a maradék madzagot. A másik márna nem ilyen vehemens, mégsem jön a partig, egyszerűen lemarad. Ritka az ilyen, de előfordul. Sebzett lelkem megnyugtatására érkezik egy harmadik márna is, amelyik megtisztel azzal, hogy kézbe vehetem. Őt le is fényképezem a szakadó eső ellenére.

A márnák elmennek, az eső marad. Az elmúlt órákban lassan beszivárgott a víz mindenhová, így a lábam és a fenekem után a hátam, a combom és a nyakam is „jólesően” nedves. A kapucnit nem szeretem használni, olyan érzés, mintha behúzódnék egy barlangba, ha a fejemen van. Így a baseball sapka is csatakos már, a napellenzőről (hülye szó ez ide, tudom…) kövér cseppek hullanak alá. Nagyon egyedül érzem magam, és valóban, nagyon egyedül is vagyok.

Visszaáll a korábban kialakított rutin, 4-5 percenként újra dobok, aztán felváltva nézem a spicceket és az előttem kavargó leveleket. A levelekhez időnként egyéb dolgok is csatlakoznak, így megfordul előttem – többek között – egy literes, műanyag söröspalack (fúúújj…), egy doboz a Teletál ételfutártól, egy vékony gumikesztyű, egy szürke zacskó, nem tudom mivel tele. Meg ilyenek. A kobakomban belül közben zene szól, egy régi dal, amit nagyon szerettem annak idején. Egy alacsony, vékony, sötét hajú lány énekelte, aki manapság inkább egy alacsony, vékony, sötét hajú néni…

"If you ever get close to a human
And human behaviour
Be ready, be redy to get confused
And me and my hereafter
There's definitely, definitely, definitely no logic
To human behaviour"

Az esőcseppek átveszik a nóta ütemét, vagy a nóta üteme veszi át az esőcseppekét, nem tudom, így a nóta vagy az eső ütemére kezd mozogni a jobb lábam. Egyszer csak egy újabb szín jelenik meg előttem (Tényleg tele a tököm ezzel a sok szürkével itt körül!), de csak egy villanásra. Egy széncinege repül el jobbról balvást keresztben. Addig követem a tekintetemmel, ameddig ez fizikailag lehetséges, közben vigyorgok, fültől-fülig. Tudom, nem nagy cucc, de ebben fonnyasztó időben egész egyszerűen gyönyörű ez a madár.

Eszembe jut, hogy pont erről olvastam nemrég. Itt ülök, ázom, mint a kötélen kint felejtett mackónadrág, nagyjából ezt csináltam egész nap. Fogtam közben két szép márnát, az egyiket le is fotóztam. Kiteszem majd a Facebookra, írok hozzá három frappáns mondatot és az emberek majd azt gondolják, hogy milyen jó volt nekem. Pedig dehogy. (Ez egy link itt elébb. Olvassátok el, nekem bejött, szerintem nektek is be fog.) Talán ezért született ez a poszt is. Hogy belássatok egy kép mögé. No meg azért, mert én is, mint a többi blogger, alapvetően magamutogató vagyok.

Exhibicionizmus ide vagy oda (ejj, de szép magyar szót találtam megint), ez a rohadt eső csak nem akarja abbahagyni. Új dolog jelent meg, ami eddig még nem volt. Fázom. Egyre sűrűbben nézegetem az órámat (a karom is vizes már, csak mondom…), aztán döntök. Utolsó dobás! Két perc múlva felülbírálom az előző döntésemet. Utolsó dobás SE! Megyek haza. Összepakolok, felhúzom a rojtosra ázott cuccaimat a kocsiig, behányom őket a csomagtartóba. Lehámozom magamról a vízállónak mondott réteget. Beülök a volán mögé, feltekerem a fűtést csutkára. Megyek haza, kitenni a márnát a Facebookra.



Nagyvíz

Az út fölé hajló lombokat élénk, csillogó réteggel vonja be a szemerkélő eső, még a fák máskor száraznak tűnő kérge is élettel telten fénylik. Hajtom az Opelt, mielőbb látni szeretném a Dunát. Pocsolyák vizét kergetem ki az út szélére a folyó felé haladtamban. Megyek már, megyek!

A táblák vadakra figyelmeztetnek, s bizony a környék képébe simán beleillenék a piktogram ugró szarvasa, egy vaddisznó, egy róka, ilyesmi. Mondjuk, nem hiányolom most őket. Haladnék inkább. Egy szerencsétlen macska teteme emlékeztet csak a fauna jelenlétére. Bent vagyok már a faluban, egy balkanyar és némi ártéri kommandózás választ csupán el a helytől. Az ártér felázott talaja és a sűrű aljnövényzet próbára teszi a futóműveket és az idegrendszeremet. Nem tudom a magas fűben mire hajtok rá, mitől üt nagyot vagy csúszik meg a kerék. Ha lenne eszem, gyalog mennék, de már oly közel a cél, megyek tovább. Eszetlenül, de megúszom.

Gyorsfolyású, mély részhez jöttem, de a kép elszomorít. Jó két méterrel magasabb most a Duna, mint átlagosan, a tavalyi jellemző szinthez képest pedig inkább hárommal. A meder színültig telve leszegett fejjel rohanó, szutykos vízzel. Leülni sem nagyon van hova, de ami nagyobb baj, hogy a törés után mélybe szakadó mederrészt innen sehogy nem érem el. A nálam lévő 200 gramm körüli kosarakat simán tovadobálja majd a nagyvíz, az uszadékok pedig tovább rontanak a helyzeten. Itt ma nem lesz peca, keresnem kell másik helyet.

Kicsit még elidőzöm itt, nézem a vizet, a harsányzöld partot. A folyót bámulva Apura gondolok. Tavaly, ősz elején hagyott itt minket. Hiányzik. Ahogy a cigiről való leszokás során a nikotin utáni vágy, az ő hiánya is teljesen váratlanul, kiszámíthatatlan időpontokban tör rám. Nem akkor, amikor kimegyek a temetőbe a sírjához, nem akkor, amikor a kezembe kerül egy régi fénykép róla. Most, amikor itt állok a parton és üresnek kéne lenni a fejemnek. A fene ebbe az egészbe…

„Hány bottal lehet horgászni egyszerre?” kérdezte egy alkalommal. „Kettővel” mondtam. „És neked hány botod van?” készítette elő a csapdát. „Sok, vagy húsz” vallottam be töredelmesen. „Na látod, erről beszélek!” csapott le határozott hangon, de a szeme azért mosolygott. Nem horgászott és ezt a dolgot is inkább a praktikum oldaláról közelítette meg. Az eredmény volt számára fontos ebben, nem az út. De azért régen szívesen elüldögélt a pecás kollégái mellett, cigit szívva, sztorizgatva.

Továbbállok. A kocsival lábujjhegyen kigurulok az idefelé is izgalmas részen. Csak nem megállni, csak haladni, menni előre mondogatom magamnak. Sikerül, kint vagyok a flaszteren. Meg kéne látogatni valami öblöt, ahol a halak megpihenhetnek a rohanásban, ahol kicsit letisztultabb víz van. Próbájuk meg.

Pár településsel odébb, már az öblöt a Dunától elválasztó földnyelven autózom. A száraz időben kőkemény, agyagos talaj felázva inkább korcsolyapályára hasonlít, de gyáva népnek nincs hazája. Se. Nosza. Az öböl felé nyíló horgászhelyek mindegyike foglalt. Autók, sátrak, botok erdeje. Székekben unatkozó családtagok. Kutyák, nem kevesen. Én ebbe a sorba be nem ülök, tovább vezetni pedig nincs kedvem. Inkább a Duna. A folyó felőli oldalon az eddig már kipróbált helyeken nem lehet a partra jutni, víz borít mindent. Elgurulok a rövid kövezéses részre, hátha találok ott még megülhető helyet. És lőn! A kőszórás tetején két remek placc is kínálja magát. Láthatóan járnak erre horgászok. A háttérben tűzrakó hely, helyesen körberakva bontott téglával, nyakig pakolva üres sörös dobozzal, pillepalackkal. Törné el a kezét a suttyója, azt, amivel iderakta ezt a sok szart. De tényleg…

Kipakolok. Első a merítő, mint mindig. Feltekerem a fejet a nyélre, de közben kicsúszik a kezemből a cucc, a karbonszálas cső nagyot koppan a köveken. Jó a kiejtésem. Felállítom az állványt, kikészítem rá a botokat. A végszerelékek félig készen rajtuk, az etetőkosarakat kell csak a kapcsokba akasztani és a horogelőkéket ráhurkolni a rövid erőgumi-betétek végére. Szék, aprócuccok. Kaja átkeverve még egy kis vízzel, aztán lehet horgászni.

Ahogy próbálgatom, pár méterre előttem, a kövezés lábánál hármas víz, beljebb egy tucattal kb. ötös. Egy kicsit lejjebb, úgy tízméternyire a parttól megforog a víz, a lábamnál visszafelé is áramlik. Bent éles vonallal válik el a sodrás és a visszaforduló, lassabb áramlás. Az egyik szereléket a sodró részre, a másikat a visszaforgóba szánom. A sodrásban megáll az ötunciás kosár, a csendes vízbe egy hármast dobok. Csontik a horgokon, készen vagyunk, horgászunk.

El sem hiszem, első dobásra halam van! A benti szerelékemet cibálja valami kitartóan. Nem számítottam ilyen hamar vendégre, de olyan eltökélten horogra akar kerülni ott a végén, hogy nem nézhetem tétlenül. Másfél tenyérnyi, ezüstös-szürkés karika a tettes. Összenyálazza kicsit a merítőt, a kezemben sem nyugszik. Csitulj már, ne! Újradobom a motyókat, aztán nekikezdek az édes semmittevésnek. Úgy tervezem, hogy 7-10 perces ütemben frissítem a kosarakban az anyagot. Eléggé elcsesztem az etetőt. Igaz, vizezni kellett, de egy kicsit sokat sikerült belelöttyintenem, most kissé ragad, nem kívánkozik ki olyan gyorsan a kosárból. Szóval van időm.

Szürke rongyokként lógnak felettem az esőfelhők, a Nap csak egy-egy halvány sugarát tudja átpasszírozni rajtuk. A madárcsicsergésbe néha bezavar valami, ami úgy „énekel”, mint egy kenetlen budiajtó kétségbeesett nyikorgása. Az enyhe szél időről-időre kocsiajtó csapódásának hangját hozza az öbölben horgászók felől. Vajon horgásznak-e egyáltalán, vagy inkább csak az ajtókat csapkodják? Máltai zászló (!) alatt hajózó ormótlan kiránduló-szörnyeteg tolja magát lefelé a Dunán, de a hullámai elől most biztonságos magasságban vagyok. Egy lapos parton már hordanám hátra a motyóimat…

Valami egészen valószínűtlen hangulatban ücsörgök itt. A halak az első jelentkező óta nem zavarnak. Úgy érzem, mintha valami burok venne körül, amin a külvilág fényei, hangjai, a szagok és hangulatok tompán, halványan szűrődnének át. Nem tudom hol ér véget az éles világ és hol kezdenek halványulni a dolgok, csak azt érzem, hogy magam vagyok. Nem rossz ez, sőt, tulajdonképp ezért jöttem. Ez a peca nekem. Egy olyan félreeső szeglet az életemben, ahonnan nyugodtan nézelődhetek, ahová csak tompán szűrődnek be a napok.

A Facebook is valami ilyesmit tesz veled, csak úgy, hogy ezt te nem kérted, nem te választottad. Egyre inkább bezárja az embereket egy-egy saját kis burokba. Figyeli, hogy mit kedvelsz, mit nézel gyakran, aztán minden mást kicsit hátrébb tol tőled, ami kívül esik ezen a szeretett körön. Nem elérhetetlenül, csak elrakja a kezed ügyéből. A végeredmény az, hogy csak azok a dolgok érnek el hozzád, amik neked komfortosak. Ami nem az, a körön kívül marad. Azokat látod, akik úgy gondolkodnak, mint te, azt teszik, mint te, azt szeretik, mint te. Így leszel egyre kevésbé megértő másokkal, a tőled eltérő véleményekkel szemben. Végül egyedül ülsz majd a saját kis burkodban, szemben egy tükörrel és magadat bámulod. Előbb kéne ebből kilépni, mint ahogy ez megtörténik. Én, közel ötven évesen ezt képes vagyok látni és felismerni. A gyerekeink, akik ebbe nőnek bele, nem biztos, hogy látják. Szólni kell nekik…

A nyikorgó madár hangja még a burkon kívülről szól, a rángatózó spicc viszont már a szemem éles tartományában mozog. Bevágok. Újabb kéttenyérnyi jószág, ezúttal a visszaforgó részből. Nem mondom, hogy gyakran jönnek a halak, csak időnként jelzik, hogy nem teljesen üres előttem a Duna. Rendesen megdolgozom a pecával, dobálom a megtöltött kosarakat újra és újra. A szokásos nyolcvan centis előkékkel horgászom. Márnák nincsenek most erre, így monofil zsinórt használok, a keszegnép ezt jobban viseli, mint a fonottat. A horogra tűzött csontik számát és színeit kombinálom sokféleképp, csak hogy elmondhassam: Megtettem mindent a sikerért.

Felváltva fogom a halakat a benti sodrásból és a visszaforgó csendes vizéből. No nem sokat, éppen annyit, hogy ne veszítsem el az érdeklődésemet a halfogás iránt. Az ilyen horgászatnál az a jó, ha sikerül egy rajt megállítani az etetés környékén és folyamatosan fogni belőlük. Na, ez most nincs, a kifogott keszegek csak átutazóban vannak előttem, s ha csapatostul is járnak (mert azt csinálják), a többség nem áll meg, hogy elcsípjen egy-egy falatot. Seráfütty.

Az esőfelhők és a Nap küzdelméből az utóbbi került ki győztesen, mostanra szinte nyár kerekedett. A mai jelmezem bakancsból, hosszú, kissé szakadt farmerből és egy kopott farmeringből áll. Bézbólsapka, napszemüveg, idült félmosoly van még rajtam. Melegem van. A budiajtómadár kitartóan gyakorol, az öböl horgászai változatlanul csapkodják a kocsiajtókat és az én nagydunai halaim is teszik a dolgukat. Elvagyunk. A délelőttnek lassan vége, menni kéne.

Mielőtt nekikezdenék a pakolásnak, egy percre megülök még a székben. Kezeim összekulcsolom a tarkómon, hátradőlök kényelmesen, lábaimat kinyújtom, ahogy csak tőlem telik. A Nap végigsüt teljes valómon, a sáros bakancstól a fejem búbjáig. Most végre tényleg üres a fejem, csak arra gondolok, hogy milyen jó ez a meleg, ez a napsütés. De szeretnék itt maradni, így maradni! Sokáig. De szeretnék…

Fényben ülés
És széltolás
A széléig
Merészkedés
Napfelkelés
Parton futás
Elbotolás
Fényben ülés

De szeretnék én is, hej jó sokáig élni…



Esküszömazutolsó

Izzadságcseppeket facsar a halántékomból a magasan járó Nap. Most valahogy értelmetlennek és hihetetlennek tűnik a vacogósan hideg reggel. A pulcsit a szék támlájára teszem és nézem a mozdulatlan spicceket. Dél is elmúlt, reggel hat óta ez történik. Semmi.

Mennék is, meg nem is. Ha az elmúlt hat órában nem történt semmi, eztán sem fog. Pedig minden stimmel. A vízhőfok végre 9 Celsius fölött, a napfény már órák óta a felszínt simogatja. A folyó nagyon enyhén árad, az uszadékok jönnek ugyan, de nem zavaró mértékben. Itt az ideje, hogy a halak kijöjjenek a sekélyebb szélvízbe. Először mindig a márnák jelennek meg. Nem csapatostul, csak egy-egy kíváncsi példány. Velük már egy hónapja is találkozhatott az, akinek volt elég szerencséje, türelme vagy helyismerete összefutni ezekkel az úttörőkkel. A kóbor márnák után aztán jönnek majd a többiek: jászok, paducok, dévérek s mindenki más, aki benépesíti a folyót. Nem tudod pontosan, hogy mikor, de egyszer csak azt veszed észre, hogy megtelt élettel a cipőd orra előtt a víz. De ez most még nincs. A spiccek csak akkor bólintanak egyet-egyet, ha a kosár lejjebb gördül a fenéken.

Dobok egy utolsót. Ez egy fontos pillanat. Az egyetlen pontba fókuszált remény. Mindegy, mi volt eddig, mert az már elmúlt. Borítsunk fátylat rá. Ha eddig nem is akadt semmi, talán majd most. Biztos, hogy most. Ez az utolsó. Tényleg.

Az utolsó dobás már gyerekkoromban is fontos volt. Emlékszem olyan balatonboglári éjszakára, ami egész egyszerűen nem akart véget érni. Hol Gábor, hol én dobtuk az „utolsót”, rendesen ránk reggeledett közben. Afféle babonák is kialakultak ehhez kapcsolódva. Mindig be kellett jelenteni (ha egyedül voltam, akkor komolyan kellett gondolni…), hogy ez lesz az utolsó. Aztán jó hosszan el is lehetett húzni a dolgot: Már összepakoltam teljesen, indulásra készen álltam, de a zsinór még mindig ázott, mert addig, amíg a csali a vízben van, bármi történhet. Bármi.

A spiccek állnak mozdulatlan, a halántékomról pedig még mindig csorog a víz. A baseball sapka napellenzője és a napszemüveg nélkül csak hunyorognék az idén még szokatlan verőfényes időben. Egy fénytelen, levegőtlen lukban (bocsánat: irodában) dolgozom lassan két éve, nagy dolog nekem így kiszabadulni a számolatlanul ömlő fotonok közé. Az aktakukac, amint hunyorogva a Napba néz. Szinte költői a kép. Balkézzel beletúrok az etetőanyagba, önkéntelen morzsolgatom az ujjaim között. Ráférne még egy kis víz, de nyilván már nem állok neki átkeverni. Menni kéne már. Kitekerem a cuccost és megyek. Csak még dobok egy utolsót. Demostmárténylegazutolsót!

A műfaj mindegy, az utolsó dobás mindenhol utolér. Állsz egy beállóban, szemben az ígéretes nádnyiladék, hínársziget, bármi és belelátod a vízbe a halat. Rezzenéstelenül figyelnek lent a gonosz csukaszemek (mert ott van, tudod, TUDOD!), már vagy egy tucatszor elhúztad előtte a kanalat. A legjobb kanalat, a tökéletes kanalat, a pont oda való kanalat. Úgy húztad, ahogy kell, ahogy az a dög is szereti. De semmi. Mennél már tovább, talán léptél is egyet, de aztán megfordulsz. És dobsz egy utolsót. Négyet. Legalább. Átkozott peca, hülyét csinál belőlem…

Megemelem az egyik botot, tekerek az orsó karján, de a cégén a cucc nem mozdul. Elakadtam. Néhány finomabb húzással megpróbálom kiszabadítani. Nem megy. Folyásnak fölfelé lépek párat, onnan is megkísértem a motyót, de a Duna nem adja. A …csába. Kinyitom a felkapókart, zsinórt engedek, jó sokat, vigye csak a víz. Amikor már elég nagy az ív, határozottat rántok rajta, tekerem a zsinórt, mint a gép.  Nem jött be. Matatok még vele kicsit, aztán beszakítom a cuccot. Szép befejezése a horgászatnak, egye meg a fene. Elcsomagolom a szégyenben maradt botot, aztán kikurblizom a másikat is. Azt adja.

Ülök a székben, kezemben az egyetlen megmaradt végszerelékkel és arra gondolok, hogy dobok egy utolsót. Esküszömazutolsó!!! Etetőanyagot (azt a száradófélben lévőt…) töltök a kosárba, rakok közé csontit is bőven. A horogra is friss nyűveket tűzök. Egy piros, két fehér. Dobok. A ténylegazutolsót. Szememben már nem a remény utolsó szikrája csillog, inkább valami könyörgésféle. Kérlek, adjál valamit! Mindegy, hogy mit, csak ne menjek haza ezüstös csillogás nélkül, tiszta kézzel. Nem olyan nagy kérés ez.

Szigorúra tömtem a kosarat, kell vagy négy perc, mire kiürül. Utána kap még két percet, ez összesen hat. Aztán vége. A csobbanással egy időben már az állványra is teszem a botot, a végszerelék a zsinór szabta ív mentén leszánkázik a fenékre. Ott még egy kis helyezkedés, végül a spicc a szokott módon befeszül. A madzagon finoman fütyül a feltámadó szél. Körülnézek, már azt keresem, mivel kezdjem a pakolást, mikor valami fura hangra leszek figyelmes. A bot spicce keményet bólint, ahogy a megiramodó hal szájában megakad az apró horog, az állvány pedig nyekken ettől egy rövidet. Aztahétszenvedésitneki! Halam van emberek!!!

Az egész fárasztás alatt azon imádkozom, hogy csak el ne menjen ez a márna. Mert bajszos ez, úgy védekezik, olyan erős, hogy csak az lehet. Nem is gyerek már. Addig lazítok a féken, hogy még tudjam vele magam felé húzni a halat, de az első fejmozdulatra már adja is a zsinórt. Elmolyolunk így elég sokáig. Nem tudom meddig, de mire kiér a kövezésig, már a hátam is vizes, nem csak a halántékom. Sötét hátú, hibátlan, darabos márna. Harmadjára sikerül megszákolnom, nehezen adja magát.

Most itt fekszik előttem a szákban. A Nap ezerrel süti a sötét hátát, az ezüstös oldalát. Nézi a vastag, erős szájat, a jellegzetes vasalófejet. Én is nézem. Tetszik. Most már minden rendben.

Try not to get worried
Try not to turn on to problems that upset you
Oh, don't you know everything's alright?
Yes, everything's fine.

Nem tudom, miért ez jutott eszembe. Soha nem voltam nagy rajongója ennek a darabnak, egyáltalán a műfajnak. De azért van benne valami. Yvonne Elliman hangját pedig nagyon szerettem. Szeretem most is.



Holdséta

Ahogy az imént mondtam Dubának, erősen fölé lőttem az időnek a rövidnadrággal, meg a napszemüveggel. Reggel ötkor ebben a jelmezben szálltam ki a kocsiból. Azóta szemerkél és hideg van. Enyhe az ősz, így július végén…

Az esti pakolásnál bevágtam az esőruhát a csomagtartóba, most az van rajtam. Gubbasztok itt a kövek között, mint valami behemót kék madár, sapkámon és az esőkabátomon kopognak a cseppek. Pakk, pakk, pakk, pakk, pa-pakk, pakk, pakk, pa-pakk… Veri az ütemet az eső a hátamon. Pont, mint Stewart Copeland lábdobja a Walking on the Moon elején. Dúdolgatom, az alapot most nem a lóarcú dobos, hanem a vízcseppek adják.

Giant steps are what you take
Walking on the moon
I hope my legs don’t break
Walking on the moon

Körülöttem hatalmas szürke kövek, igazi holdbéli táj a Duna partja. Ha nem figyelsz, rosszul lépsz, a lábad töröd. Stimmel, helyben vagyok. A kék rakéta, amivel jöttem a gát tetején hasal. A másik űrhajós (Duba, már mondtam az imént) tőlem úgy harminc méterrel feljebb telepedett le. Méretes barna (űr)ernyő feszít felette, az ő nótáját azon kopogják az (űr)esőcseppek.

Úgy teszek, mint aki horgászik. A gyanútlan szemlélő egy botjai mögött kuporgó pecást lát, de ez csak álca. Én igazából figyelek. Megfigyelek. Innen (a Holdról…) jól látszik minden. A kontrasztok élesek, a Nap sem süt a szemembe, ahogy ilyenkor délelőtt szokott. Látszik a Föld árnyékos oldala. Az a sötét Merci idefelé jövet, párás üvegekkel reggel negyed ötkor. A hajléktalanok papundekli házai a parton. A teherautó, ott szemben. Leborítja a cuccot a platójáról, aztán már megy is. Volt, nincs. Csónakok, gumikesztyűs fazonokkal.

A spicc két rövidet bólint. Végre! Lekéstem? Nem! Paduc vette fel a horgot, rajta a három csontival. Egy piros, két fehér. A legtöbbször. Most is. Ezüst villanás a vízben. Riadt és fürge. Vonakodik. Megmerítem. A hálóban még kicsit forgolódik, aztán megpihen. Nézem. Csodálom a tökéletes formáját, a célszerűségét. A szépségét. Ügyes volt a tervezője.

A gát tetején az esővel dacolva csinos lány fut. Világoskék, légáteresztő fölső, fekete sapka, speckó futócipő, iPhone a bal karon, vízálló tokban, drót a fülben. Ő is muzsikára teszi a dolgát. Ha lenéz onnan a magasból, vajon tudja-e (érdekli-e) mit csinál lent a kövek közt az a sötétkék madár? Amikor átmegyek valamelyik hídon, ha kocsival a rakpartra tévedek, sosem mulasztom el, hogy lenézzek a Dunára. Milyen a vízállás, milyen színe van a víznek, mennyire zavaros, mennyi uszadékot hoz? Milyen a szaga, ha megérzem? Van-e horgász a parton, s ha igen, hogyan pecázik? Vajon a városlakók közül hányan tesznek ugyanígy? Tudják-e, milyen fantasztikus élet dobog a lábuk alatt? Ismerik-e a paducot, itt a kezemben? Tudják-e a szépségét?

A paduc megy, egy apró márna jön. Vadul, ellentmondást nem tűrően. Csak hát kicsi az istenadta… Őt is merítenem kell, mert messze fönt ülök a kövek között. Egy lapos parton kicsúsztatnám a kezemig, úgy talán kevésbé bántanám. De itt most ez nem megy, szükségem van a karom meghosszabbítására. Ha egy ovis márna akad, van ott több is. Ők is csapatban járnak, s általában az egyívásúak vannak együtt. Megtalálja a hasonló a hasonlót, mint mindig.

Esik. Nem azért mondom, de tele van már ezzel a hócipőm. Tessék már végre tudomásul venni, hogy a július a napfény és a szép idő hava! Nem a 18 foké és a szemerkélő esőé. Na. Nem mintha ez meghatná az öreg Kaporszakállút, de kikívánkozott belőlem. A hátamon újra megszólalnak a cseppek: pakk, pakk, pakk, pakk, pa-pakk. Eközben kicsit fentebb Duba sem tétlenkedik, a második bronzos dévért tereli a partra. Nekem a dévér most nem megy, neki jön. Még ilyet!

Én maradok az ezüstös árnyalatoknál. Márna vinné a cuccost, szalad vele a Dunának. Nem nagy, de nem is ovis a lelkem. Már a merítés előtt feltűnik hátának és oldalának a szokásosnál sötétebb színezete. Szeretem az ilyen „komor” márnákat. A merítőben sem nyugszik, egy percig is eltart, mire rendesen tarkón foghatom és megszabadítom a szája sarkában makacsul megragadt apró horogtól. Új tűt próbálok ma, ez is azok közül való. A horog formája nem különleges, de az öböl egy részénél a drót meg van lapítva, ami ott erősíti, ahol leginkább hajlamos kihajolni, megtörni. Hegye hosszú, a szakálla elég karakteres, ezért is annyira nehéz a halból kiimádkozni. Mondjuk ezt a márnát itt nem féltem, vastag, erős szájának ez az apró bibi meg sem kottyan. Csak mélyre ne nyeljék, mert onnan tényleg nehéz lehet kibányászni.

Gyorsan fogok még két márnát, nehogy szó érje a ház elejét. Nagyon elkapatott mostanság a Duna, jó néhány eredményes pecán vagyok túl. Március óta minden alkalommal akadt zsákmány, néha kifejezetten szép darabok. Amit gyerekkoromban elvett tőlem a folyó, amennyi kudarcot, bosszúságot okozott, azt most mind gyönyörű halak formájában adja vissza. De már várom az első betlit, mert annak mindig jönnie kell. Muszáj. Amikor a halfogást már kezdem természetesnek érezni, amikor azt gondolom, hogy megy ez már nekem, nos, akkor szoktam egy-egy méretes semmibe belefutni. Ideje már…

Pakk, pakk, pakk, pakk, pa-pakk.

We could walk forever
Walking on the moon
We could live together
Walking on, walking on the moon

Nem egy nagy szöveg, mégis (vagy épp ezért?) mennyire megmarad az emberben. A tegnap a rádióban hallott nóta az egyik fülemen be, a másikon ki. Ezt meg ostorral nem tudom kikergetni. Igaz, amikor ezt a muzsikát hallgattam, még megilletett a fiatal jelző, manapság udvariasan középkorúnak titulálnak. Talán akkor más részét használtam az agyamnak? Édesapámnál veszem észre, aki a nyolcvanon túl tisztán és világosan emlékszik gyerekkorának eseményeire, s ahogy haladunk előre az időben, úgy halványul előtte a kép. Az aznapi reggeli már teljes sötétségbe borul. Ha megérem a nyolcvanat, Police számokat fogok dúdolgatni. Egész nap. Nem irigylem érte a környezetemet. Rendőrbácsi, szerintem így fognak hívni.

Hasznos ez az űrutazás, gyönyörű halakkal találkozik az ember. Duba fogta. Kétkilónyi dévér, egyetlen darabban. Szép. Van ugyan rajta egy elég markáns sérülés, de már nagyon régi, valamikor ifjú korában szerezhette. Lefotózom, legyen néhány bit a halról és a büszke horgászról is. A biteket elektromos töltés formájában egy memóriakártyára teszem, majd otthon okos szerkezetek segítségével (amelyek működéséről lila gőzöm sincs) képpé alakítom őket megint. Bámulatos!

Vajon mi lesz majd azzal a mérhetetlen mennyiségű apró elektromos töltéssel, amit nap, mint nap létrehozunk és megőrzünk magunkról? Képek, hangok, betűk és adatok, adatok, adatok. A jövő régészei számítástechnikusok lesznek, nem kell nekik ásó, ecset, elemlámpa. Elektromos töltések végtelen halmazából fogják megkeresni azokat, amik valami fontosat, érdekeset mondanak. Vajon Dubát és a dévért 3416-ban érdekesnek fogják találni?


Ha már itt tartunk: Sting is, Andy Summers is kiváló muzsikusok, de nekem ő volt a Police. Zeus eltitkolt zabigyereke, a lóarcú, csörömpölve doboló félisten J Steward Copeland bácsi egy 2008-as koncerten:



Látom a tüzet

Megérkeztem. Szeretek megérkezni, az olyan jó, kicsit feszült, izgalommal teli dolog. Előttem lépked a folyó. Szinte érzem, ahogy surrog a köveken. Megy a víz, megy a dolga után. A Nap éppen kidugja a vállát a szemközti fák közt. Leteszem a motyómat, a hátizsákban hangosan zörrennek cuccok. Lássuk hát…

A kipakolás egy szertartás, megvan benne mindennek a rendje és ideje. A merítő az első, ez így van már tizenéves korom óta, mert csak akkor lesz szerencsém. Igazi, tőről metszett saját babona. Az enyém, én gyártottam. Elhelyezem a széket a kövek között, első a kényelem. Azt hiszem, a második is. Aztán kiteszem a botállványt, összerakom a két botot. Átkeverem az etetőanyagot, amit még előző este csináltam a pincében. Hozzárakom a magokat, nedvesítem a kaját, ha kell. Aztán mehet fel a végszerelékekre a kosár, a horogelőke. Kész? Kész! Gyía, horgászom!

Az első dobások ritkán adnak halat, bár azért néhanap belefut az ember a tutiba. De legtöbbször nem lakik előttem a hal, oda kell azt csábítani. Ötpercenként termelem be az etetőkaját, vele együtt egy nagy rakás izgő-mozgó nyüvet. Hogy szoktak rajtuk borzongani mindenféle járókelők! Fúúújj, mondják, pedig ezek is csak olyan teremtményei az Úrnak, mint a medúzák, a sasok, a papucsállatkák, a zebrák és a miniszterelnökök.

Brutális kapás térít magamhoz ilyetén elmélkedésemből. Ez bizony tetszene, még a zebráknak is! Nagyokat bólint az állványra állított bot spicce, ahogy a horoggal megiramodó hal a Duna közepe felé fordul. Kapkodni kezdek. Első mozdulatommal felrúgom a lábamnál felejtett vizes edényt, a cipőmbe ízibe be is költözik másfél deci, jóféle dunavíz. A bothoz kapok, megragadom. A pálca kicsit nyekereg, a feszes zsinóron jellegzetes hangon sivít a szél, én káromkodom. Vizes a lábam. Közben „megbeszéljük” a márnával a dolgot, ami úgy másfél percet igénybe vesz. Előttem kavarog már a bajuszos. Megmerítem, pihenünk mindketten.

A megérkezés izgalma után itt a halfogásé. Az is jó. Megszabadítom a márnát a horogtól. A vastag szájszélben sunyin lapul a szakállas tű, nem is nagyon akaródzik kijönni onnan. Nézem a halat. Erős, szikár állat. Kedvelem. Gyerekkoromban sokszor horgásztam a Dunán, tulajdonképp itt kezdtem a pecát, de nem szerettem igazán. Nem szerettem, mert több volt a kudarc, mint amennyi a siker. Nem volt senki, aki segítsen, aki elmondja, mit csinálok rosszul, miért nem működnek a dolgok, amiket kitaláltam. Nem állt össze a kép. Sok év telt el azóta, de az akkori keserűség emléke ma is élénken él bennem. Lettem hát amolyan tavi pecás – na jó, a Ráckevei-Dunaág azért nem egészen az. De a folyók sokáig nem érintettek meg. Most meg itt ez a márna. Nagyon sokat fogtam belőlük az elmúlt néhány évben. Meg jászokat, paducokat, szilvákat, dévéreket, pontyokat. Gébet, számolatlan. Megszerettem a Dunát, valami halvány sejtésem már van arról, hogy mit, miért és hogyan. A folyó pedig értékeli az igyekezetet.

Nem tudok szabadulni egy dallamtól, itt kering belül, vissza-visszatér. I See Fire, a Hobbit egyik dala. Gitár, vonósok, egy kicsit melankolikus énekhang, mesebeli/valóságos szöveg, magával ragadó hangulat:

“And if the night is burning
I will cover my eyes
For if the dark returns
Then my brothers will die
And as the sky is falling down
It crashed into this lonely town
And with that shadow upon the ground
I hear my people screaming out”

Erős, nem? De most tényleg! Nem szeretem, hogy egy lenyűgöző fantáziával megírt remek meséből valami hősi eposzt csináltak, amúgy amerikásan. Leöntötték azzal az összetéveszthetetlen színű/ízű/szagú sziruppal, amivel mindent leöntenek. Gyorséttermi kaja lett a legfinomabb vadhúsból. Mégis megnézem. Újra, meg újra. Aztán itt van ez a nóta. Meg van csinálva, az első hangtól az utolsóig. Minden profin ki van centizve benne, abban a gyárban készült, ahol az ilyen nóták készülnek. Amikor hallgatom, tudom miért pont ilyen. És mégis. Itt van a fejemben, ahova ravaszul be akarták csempészni. És nem tudok szabadulni tőle. A fenébe. Félrehajtom a fejem, a szél majdcsak kifújja onnan.

Felkászálódom a székből, lekúszom a köveken a vízig, visszaengedem a márnát. Nem fotóztam le, most nem is érdekel a kép. Bő hármas, egészséges példány. Jó volt átfogni a vastag tarkóját, visszaengedni, nézni, ahogy magához tér, aztán eliramodik a kezemből. Meg sem történt? Az egyik távközlési cég ezzel a mondattal találta jónak népszerűsíteni szolgáltatásait: Ha nem posztolod, meg sem történt. Vagy mi. Ez valami olyan mély és olyan sötét, hogy idő kell megemészteni. A kártékonyságnak olyan szintje, ami vetekszik a politikusokéval. Az már valami.

Visszaegyensúlyozom a székemig. Egy hosszú tehervonat kattogva kúszik át a távoli hídon. A szemközti kikötőből egy tolóhajó oson kifelé, három üres uszályt egyensúlyozva maga előtt. Föntről egy kirándulóhajó, kirándulók nélkül ereszkedik a folyóval. Ha kicsit lejjebb nézek, kémények erdeje, csövek irdatlan kötegei, pihenő daruk meredeznek a parton. Felettem a reptérről nemrég felszállt B747-es próbálja nehéz testét feljebb emelni. Mögöttem megjelentek az első kocogók és kerékpárosok. Benne vagyok a sűrűjében, nem mondom!

Behunyom a szemem. Megpróbálok „belegondolni” a vízbe. Elképzelni, ahogy a kövezés, aminek a koronáján üldögélek, leér a vízbe, a sóderos fenékig, amit nagyon vékonyan, finom szemcséjű iszap fed. Az áramló folyó és a fenék találkozásánál kialakuló határrétegben a víz nem gyalul, csak finoman simogat. Beljebb haladva a fenék enyhén lejt, elszórva kisebb-nagyobb kövek fekszenek a mederben. A szürkületben néhány kő mögött ragadozók lesnek, de most még békés a hely. A kövekkel pettyezett síkságon halak vonulnak időnként, kisebb-nagyobb csapatokban. Most vagy kéttucatnyi márna, jó tizenöt méterre a kövezés aljától. A fény átvilágítja a kétméternyi mélységet, de a víz által hozott finom szemcsék miatt a fenék felett már csak sejtelmes, elmosódó árnyakat látunk mozogni. Nem sietnek. A folyással szemben haladva szisztematikusan keresgélnek, bajusszálaikkal a talajhoz tapadva fésülik át a terepet. Néha le-lefúrják fejüket, elmozdítanak akár nagyobbacska köveket is, ha táplálékot sejtenek alatta.

Valami megkocogtatja a sípcsontomat. Első ijedtségemből felocsúdva konstatálom, hogy a gondolatkísérlet sikeres volt, a magam elé képzelt márnák egyike rá is talált a vízben még bent lévő másik horgomra. Hatalmasakat ránt a boton, aminek vége el-elemelkedik a földtől, a lábamnak ütődve. Hííínnye… Az előző zsákmány relikviái – egy csalizásra váró bot, egy merítőszák – még itt fekszenek körülöttem, úgyhogy csak óvatosan! A hal lendületesen nyargal a mélyebb víz felé, alig győzi a fék adni neki a zsinórt. A madzag persze ki van akasztva, a bot hatalmasat rándul a kezemben, amikor a zsinórkliphez érünk. Furcsa, kaparászó mozdulatokat teszek, ahogy ballal megpróbálom damilt kivenni. Nem sok hiányzik már hozzá, de a márna sem nyeretlen kétéves. A megállást kihasználva fejét lefúrja a fenékre, s talál valami jóféle követ vagy kagylót, amin azonmód el is pendül az előke. Ennyi.

Az imént elszalasztott márna rendesen visszarángatott ide a felszínre, pedig jó volt nekem ott lent nézelődni. Mindkét végszerelék a parton, az egyiket csalizni, a másikat reparálni kell. Dolgozom hát. A cuccok pár perc múlva újra a helyükön, de a csapat – úgy tűnik – továbbállt. Termelem megint befelé a kaját és a nyüveket. Rendesen beleharaptunk már a délelőttbe, a Nap magasról süt. Egy óra még, s vasár- és ünnepnapi napszemüveget lecserélhetem a szokásos szemeimre, a sapka onnan már megoldja a többit.

Akkora a forgalom körülöttem, mintha a Nagykörúton lennék, délután négykor. Előttem hajók dzsemboriznak, mögöttem a város összes kocogója találkozik minden kerékpárossal. Köztük néhány tucat kutyát sétáltatnak ráérő honfitársaim. A kocogók és a kerékpárosok maradnak fent a gáton (ott van a buli), de a kutyák le-lenéznek hozzám. Többségük játszani jönne, néhányukat a vödröm tartalma érdekli, de ez itt inkább morog meg hörög felváltva. Nem jövök be neki. Úgy csinálok, mint aki nem is hallja, tudomást sem vesz róla. A legtöbbször bejön. „Fúj, Herkules, fúj! Gyere ide! Gyere ide most!” cincogja fentről egy hisztis szőke hang. Lopva oldalra sandítok, és nem csalatkozom. Nomen est omen, Herkules egy jól kidolgozott izomzatú argentin dog. Gazdájának csöpp szeme fénye, nyilván szófogadó, gyerekszerető, művelt kutyus, ám én igazán fosok most tőle. A liba fönt változatlanul visong neki, én azonban már nem nagyon hallom mit, mert a fülemben egy ér tompa puffanásokkal lüktet. Aztán Herkules megunja, sarkon fordul, elkocog. Úgy tűnik nem volt tizenharmadik feladat. A dunai pecás. Örülök neki, aput üdvözlöm! A libának is kívánok valamit, de ezt inkább hagyjuk…

Elegem van. Pakolni kezdek, közben azért lapos pillantásokkal meggyőződöm róla, hogy Herkules már nincs a közelben. A cuccaimból egy szokásos, kétkezes pakkot csinálok, aztán felhúzom a gátoldalon a kocsiig. Bepakolok. Egy gyors pillantás még innen fentről a Dunára, aztán beülök, indítok. A rádióban felhangzik egy magányos, panaszos hang:

"Oh misty eye of the mountain below,,,"



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése