2018. január 16., kedd

Délelőtt


Nehéz a zsák, húzza a vállam. Félig le is csúszott már. …csába! Megállok. Ahhoz, hogy megigazítsam, le kell tennem a vödröt, a szákfejet és a botzsákot. Szusszanok. Közel a víz, érzem a szagát. Szeretem. Az enyhe szélben apró hullámok verik a kavicsos partot. Mintha homokot ráznának meg néha egy fémtálban. Zizeg. A vállpántot visszahúzom a helyére. Motyók fel, tovább zörgök a Duna felé.

A parton lehányom magamról a cuccokat. A túloldalt vonat kattog a síneken. Jobbról a domb fölött kibukkan a Nap. Fürge sugarak futnak szét mindenfelé, beszínezik a homokot, a kavicsokat. A nadrágomra is jut belőlük. Nosza. Bíztatni kell magam, hogy nekikezdjek. Ácsorgok még kicsit. Jó most így nekem, teljesen kerek a világ. Duna, vízszag, zizegő hullámok, messze kattogó vonat, felkelő Nap. Ennyi elég. Na jó, horgászni sem lenne rossz. Csináljuk!

Megszokott mozdulatok pakolnak szét. Először a szék. Aztán a botállvány. Nagy terpeszre állítom, a végét egy ernyőtartóval rögzítem. Tudom, ezt most nehéz elképzelni, de higgyétek el, így van… A botok következnek. Összerakom, aztán felteszem őket az állványra. A végszerelékek majdnem készen vannak rajtuk. Csak két dolgot kell felakasztanom rájuk és már pecakészek is. Etetőkosár. Horogelőke. Mehet!

Ez a csuszkás hely. Csuszka? A verébalakúak rendjébe tartozó, kistermetű madárfaj. Rövid farok, hosszú csőr. Testének felső részét szürkéskék tollazat borítja. A csőrétől a szeme körül elhaladva fekete csík húzódik a szárnyáig. Számos alfaja létezik, melyek közül a nyugatabbra eső területeken élők testének alsó része narancsos színezetű, fehér torokkal. Énekesmadár, jellegzetes, erős és többször ismételt dvip hanggal. Idézet vége.

Szóval csuszka. Tavaly ősszel többször is horgásztam itt. Minden alkalommal együtt. A csuszkával. Én ültem a székben, mellettem a vödör, benne az etetőanyag. Fél óra elteltével megjelent. Semmi óvatoskodás, semmi előjáték. Egyenesen a vödör szélére repült. Egyik szemével engem figyelt. A másikkal az etetőanyagot. (Esküszöm, így láttam.) Aztán a megfelelőnek vélt pillanatban fejjel előre lebukott a kajába, mint Dagobert bácsi a dollárok közé. A csőrébe kapott két-három szemet és elrepült vele a parti fák közé. Pár perc, aztán visszatért. Ezt játszottuk órákon át. Közben én horgásztam. Ha volt a vödörben csonti, azt mindig kicsipegette az első körökben. Utána kendert és búzát vitt. Semmi mást. Ha vödör felé nyúltam, ha felé fordítottam a fényképezőgépet, visszavonult a fák közé pár percre. Kicsit kifújta magát, megnyugodott. Aztán visszajött.

Igen széles előttem a Duna. Sokszáz méter. Ahogy ülök ebben az alacsony székben, igazán nagynak látom a folyót. Csöndesen surrogó iszonyatos víztömeg. Ellenállhatatlan. Hatalmas. Ha folyásnak felfelé nézek, lapos, sóderes part nyúlik el, ameddig a szem ellát. Lefelé kövezés védi a közeli öböl bejáratát. A víz előttem lassan mélyül, egészen úgy húsz méterig, ahol egy határozott töréssel majd’ nyolcvan centit esik. Onnan megint csak lankásabb a fenék, de az általam meghorgászott harmincméteres távon már bőven három feletti a víz. Akadók, nagyobb kövek nincsenek előttem, Simára csiszolt asztalon keresem a halakat.

Nem kell őket nagyon keresni. Mert itt vannak. Egész évben. Tavasztól őszig kisebb fehérhalak járják. Apró szilvát, paducot és karikát szinte mindig tart. Kicsiket, sokat. Aztán ősszel, amikor a víz hőfoka egy jól meghatározható, szűk sávba esik vissza, megjelennek a darabos, szép halak. Márnát, dévért, jászt, paducot és koncért lehet ilyenkor fogni. Jókat. Néha egész sokat. Miattuk jöttem. A darabos halak miatt. Benne járunk már az őszben, s a vízállás is megfelelő ahhoz, hogy kényelmesen behorgászhassak a törés mögé.

Egy óra is beletelik, mire az első kapást látom. Az egyik bot égre néző spicce finomat bólint. Egyetlen rántás. Szünet. Előredőlök a székben, kezem a pálca nyelén pihen. Várok. Nemcsak a spiccet, de a vízre lefutó zsinórt is figyelem. Néha az beszédesebb, mint a bot vége. Először a zsinóron látom, hogy történik valami. Leng egyet, aztán a spicc is mozdul. Határozott húzásba görbül a bot. Be se kéne vágnom, elég lenne csak felvenni a kontaktust a hallal. De az adrenalin nem hagyja annyiban. Bevágok hát.

A folyóvízi halak legtöbbje mindent beleadva védekezik. Fut, ahogy ereje bírja. Talán a dévér az egyetlen, mely kevéssé küzd, sokszor a munka nagy részét a sodrásra bízza. Beletehénkedik. Lapjával fekszik a víznek és hagyja magát húzatni. A többiek ádázul verekednek, gyakran méretüket meghazudtoló módon. Ez a márna sem veszi félvállról a dolgot. A megakasztás pillanatában erős tempóban elindul befelé. A merítés elől háromszor megfut, nehéz őt jobb belátásra bírni. Derék. A bot remekül dolgozik, kirugózza a hal szilajságát.

Nem könnyű jó folyóvízi feederbotot találni. Legyen erős, bírja a nehéz kosarakat, a párperces dobások okozta strapát. Legyen rugalmas, hogy ne szakítsa szét a zsákmány száját, ne verje le a horogról a halat a fölötte kalimpáló nagy tömeg sem. És hagyjon meg valamit a fárasztás élményéből. Szerencsés vagyok, én találtam ilyet. Angol. Barbel, mondja a felirat. Meglepően vékony bottest, bár nem könnyű pálca. Minél jobban terheled, annál nagyobb ívben hajlik. A végszerelékbe épített erőgumival együtt alkalmas a nagy kosár és vékony horogelőke használatára, közben szinte élményszámba meg vele egy közepes méretű hal fárasztása is. Angol tudósok, mi?

Szeretek lapos, sóderos parton horgászni. Gumicsizmát húzok, amivel pár métert besétálhatok a folyóba. A fárasztás végén, ha nyugodt a hal, akár merítő nélkül is megoldható a kivétele. Nyugodtabb időszakban néha a bokáig érő vízben a parttal párhuzamosan elbandukolok kicsit a botoktól. (A nyelető bekapcsolva persze, de kérem, ne szóljatok a halőröknek erről. Nem a legszabályosabb ez, tudom…) Nézelődöm. A vizet vagy az ártéri erdőt figyelem. Lesem a madarakat, a halak nyomait, az áramlás vonalait a felszínen. A nagy és erős fákat, amelyek úgy állnak ott, mintha mindent képesek lennének legyőzni. És a torzókat, amik az utolsó hajtásokig küzdenek az életért.

Pár perc múlva visszatalálok. Újradobom a szerelékeket, friss etetőanyaggal és csalival. Leülök a székbe. Nézem a spicceket. És az eget. Üres a fejem. Nem gondolok semmire.* Ez jó. Ilyenkor regenerálódom. Testileg és lelkileg egyaránt. A vegetatív funkcióim működnek. Sőt. Mindent csinálok, ami a peca közben kell: csalizok, dobok, bevágok, fárasztok, ilyesmi. Hibátlanul. De semmi nincs a fejemben. Tényleg.

Valaki néz. Nem hallottam semmit, a látóterem perifériájában sincs mozgás. Csak a tarkómon érzem. Hátrafordulok a székben. Vékony, magas, idős-kortalan figura áll a töltés aljánál, jó tízméternyire tőlem. Meghatározhatatlan színű esőkabát, kopott farmer, sokat látott surranó. Jobb oldalt a nadrág szára egy ruhacsipesszel kívül összehúzva. Bringázott idáig. Karikatúraszerűen hosszú, borostás arc. És egy makulátlan, sötétszürke szövetből készült golfsapka! Az egész figura tetőtől-talpig viseltes, de a sapka, mintha most jött volna egyenesen a kalapostól. Fura.

„Jó napot” – köszönök rá. Bólint és félszegen elindul felém. Tőlem jobbra egy nagyobb uszadékfa fekszik, a napok óta alacsony vízállás miatt már száraz, a hajók hullámai sem bántják. Felhúzza kicsit a kabát alját, majd egy nehéz sóhajjal leül. „Adjon Isten” mondja. A hangja olyan, mintha egy kút mélyéről beszélne hozzám.

Hallgatunk. Becsülettel megrángatja a spiccet a következő jelentkező. A fárasztás közben néha lopva hátrapillantok, emberünk mit csinál mögöttem, de mindannyiszor merev, egyenes tartással ül és üres tekintettel mered a semmibe. Egy gyönyörű, majd’ kétkilós leánykoncért segítek partra. Egyik kezemben a botot, a másikban a halat tartva lépek a székhez. A botot letámasztom, aztán egy mozdulattal kifordítom a szájszélbe akadt horgot. „Nézze” – fordítom felé a koncért.

Először rám néz, aztán a halra. Elmosolyodik. Szeme körül ezer apró ránc fut szét, hirtelen vagy tíz évet öregszik az arca. De közben megtelik élettel. „Nagyon szép leányhal” – mondja. Kis szünetet tart, majd hozzáteszi: „Régen én is fogtam belőlük. De egy ideje nem horgászom.” „Az nem jó” – dünnyögöm, inkább csak magamnak. „Nem” – bólint rá. Aztán belekezd. Lassan, egyenletesen beszél, szépen formálja a szavakat. Miközben horgászom, s fogok néhány halat, mély hangú mondatokkal kinyílik előttem egy élet.

Nógrádból jöttek a feleségével és a fiukkal Budapestre, már vagy huszonöt éve. Ő először egy nagyvállalatnál, aztán egy kis cégnél könyvelőként dolgozott. A felesége óvónőként ment nyugdíjba néhány évvel ezelőtt. Nem voltak gazdagok, de szükséget sem szenvedtek semmiben. A fiú orvos lett, belgyógyász. Kórház és magánrendelés, sok munka, feleség, két kicsi gyerek. Minden szép, mit egy képeskönyvben. Aztán három éve felborult minden. A felesége beteg lett, s mire igazán megijedtek volna, alig egy hónappal az első bajok megjelenése után meghalt. A fia a temetés után két héttel jelentette be, hogy állást kapott Angliában. Kiköltöznek mindannyian, megy az asszonnyal és a két kisunokával együtt.

Amikor a fia elmondta neki, hogy elmennek, sokáig győzködte, hogy menjen ő is velük. „De hát hova mennék én innen? Ki lennék és mit csinálnék én ott Angliában?” Olyan keserűség sűrűsödik a hangjában, amikor erről beszél, hogy egy percre le kell tennem a dolgokat a kezemből. Csontikat tűztem a horogra éppen. Sokáig hallgatunk e két mondat után. Ott ül azon a nagy uszadékfán, egyenes háttal, a bakancsával aprókat rugdal. Kavicsok gurulnak szét, zizegnek, mint a hullámok alatt.

A felesége első rosszulléte után három hónappal nem maradt a családjából semmi. A fiával és az unokákkal Skype-on beszéltek eleinte hetente, ami mostanra inkább havonta. Az unokák csak beleköszönnek a kamerába. A fia néha hazajön, de legtöbbször egyedül. Dolgokat intézni, barátokkal találkozni. Hozzá is ellátogat mindig, de amikor elmegy, az rosszabb, mintha nem is jött volna. Kimegy hozzájuk évente kétszer. Az unokák nőnek, mint a gomba, de olyankor mindig rá kell jönnie, hogy már nem része az életüknek. Hazajönni pedig fáj.

„Sokat jártam horgászni a Dunára. De mostanában nincs hozzá kedvem. Idén már engedélyt sem váltottam. Néha kijövök ide biciklivel. Elüldögélek.” Nagyot fúj a mondat végén. Nem mondja, de értem, hogy itt a vége. Mielőtt mondhatnék valamit, feláll. Tessék-lássék leporolja a hátsóját. „Fogjon még néhány ilyen szép halat! Isten vele!” – búcsúzik, s a hosszú ülés után kicsit nehézkes járással megindul a gát felé. Kezében viszi a makulátlan golfsapkáját. A vállán meg a többit. „Vigyázzon magára!” szólok utána, bár elég idétlenül hangzik, ahogy kimondom.

Vendégem nagy csöndet hagyott maga után, csak lassan telik meg hangokkal újra a délelőtt. Kavicsok zizegése a hullámok alatt. A vonat kattogása szemben. Úgy teszek, ahogy mondta. Fogok néhány szép halat még. Márna és jász jön. A jász különösen darabos. Még egy fél órát dobok rá, amit a Duna két nyolcvandekás paduccal hálál meg. De a fejem már nem üres. Mindenféle gondolatok villannak be. Az én életemről, meg arról a darabokra törtről. Nem akarok most ezen pörögni. Pakolok inkább. Néha a fák felé kémlelek, hátha meglátom vagy meghallom a csuszkát. De ma nem jött el. Talán legközelebb.


*Mark Gungor óta tudjuk, hogy ez (a semmi – a nothing-box) milyen fontos. Aki még nem látta, nézze meg. Nagyon szórakoztató:




3 megjegyzés:

  1. Nagyon tetszenek az írásaid. Köszönöm. Üdv

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, örülök, ha tetszik! Érezd jól magad itt! Üdv, CM

      Törlés
  2. A bejegyzéseid magas színvonalat képviselnek, de ez az írásod ez nagyon ütős volt! Az idei legjobb, amit olvastam eddig!

    VálaszTörlés