2017. október 29., vasárnap

Októberi képek


Az idei ősz, de mondhatnám azt is: Az idei év nem tartozik a legsikeresebbek közé nálam a Dunán. Kevesebb márnát és kevesebb darabos halat sikerült fognom, mint az elmúlt években. Tudom, mások is így vannak ezzel (nem mindenki, de a többségtől ugyanezt hallom). Az utolsó négy peca képeiből válogattam néhányat.

Gyönyörű felhők, napos délután, halak nélkül

Az első októberi dunai feederezés rögtön elég furcsán alakult. A kellemesen meleg, néha már nyarat idéző kora délután a víz olyan süket volt előttem, mintha egy pohár tejfölben horgásztam volna. Kettőtől folyamatosan, öt perces ütemben termeltem be a kosarakkal az etetőanyagot és a csontit, de semmi (értsd: tényleg az ég világon semmi…) nem történt. Még a gébek is sztrájkoltak előttem. Megfoghatatlan!


Na végre...

A naplemente gyorsan közeledett, a fények egyre erősebb kontrasztot rajzoltak, a pulóver is rám kívánkozott már. Tele lett a hótaposóm a hiábavaló próbálkozásokkal, a vödörben is fogyóban volt a begyúrt kaja. Pakolni kezdtem. Aztán egyszer csak a nyakamba estek a márnák. A folyás felőli fölső botomon brutális kapással jelentkezett az első. Alighogy visszaengedtem, jött a következő. Másfél kiló körüli, egészséges, rendkívül energikusan védekező példányok voltak, kifejezetten élvezetes volt a velük való küzdelem. Négy kapásból hármat váltottam halra, mindössze 15 perc leforgása alatt. Közben sötétedni kezdett. Mennem kellett, de már tudtam a receptet a jövő heti pecához! Csak a vízállás legyen jó…



A vízállással nem volt baj, szinte centire megegyező érték volt a következő heti pecánál is, azzal a különbséggel, hogy míg az előző héten enyhén áradt ezúttal lassú apadásban volt. Nem siettem a partra, tudtam, hogy úgyis csak sötétedés körül jönnek („Jobb lesz visszamenni, mert nemsokára sötét lesz és ők akkor jönnek… többnyire” – köszi Ákos, egy életre megjegyeztem 😊). Három óra is elmúlt, mire hozzákezdtem a pecához. Meglepődtem, mert már az első dobásra egy jobb paducot fogtam. Verőfényes délután ide vagy oda, szépen jöttek a paducok és keveredett közéjük jász, karika és két márna is. Egész jó volt.


Na, gondoltam, mi lesz itt, ha jön a sötét?! Kiderült: Semmi! Naplemente előtt néhány perccel abbamaradtak a kapások, hogy aztán majd’ két órát kuksoljak végig a sötétben, egyetlen mozdítás nélkül! Szép, piros orrot rajzoltak nekem a halak, mondhatom. Most akkor mikor kell jönni? Világosban? Sötétben? A fene egye meg a rafinált fajtátokat!


A rákövetkező hétvégén megpróbáltam átvágni a gordiuszi csomót. Elmentem egy másik részre, messze a város fölé. Sóderes part, széles folyó, a horgászat távjában nem túl mély víz. Egész évben járják ezt a részt a halak, de az év nagy részében inkább csak aprók vannak: tenyeres karikák, kis szilvaorrúak (azokból most mindenfelé fogható), arasznyi paducok. Az őszi időszakban viszont kilátogatnak ide a darabosabb halak is, jó márnákat, szép dévéreket fogtam itt korábban októberben és november elején.


Viszonylag messze, kb. 40 méteres távra horgásztam. 120 grammos (megtömve az 150-160 gramm), nagyméretű kosarakkal dobálóztam, nagyjából ez a kedvenc márnázó botjaim teljesítőképességének határa. A 0,22-es monofil főzsinór jópár dobást kibír ezzel a tömeggel, de az ötpercenként való hajigálást már nem szíveli annyira. Fonott zsinórból szoktam dobóelőkét kötni, így nem kell attól tartani, hogy elfárad a monofil a folyamatos nyúzástól. Másfél-két bothossznyit szoktak ajánlani dobóelőkének, de én szeretek egy kicsit hosszabbat kötni, inkább 10-12 méternyit. A merítés előtti néhány métert így már kifejezetten erős zsinórral abszolválhatom. A rugalmatlan zsinórt a márnázó bot remek akciója és a horogelőke elé kötött rövid erőgumi jól kompenzálja.

Ez volt...

...meg ez

Ami a pecát illeti: idén ősszel nem jöttek a márnák, a darabos dévérek: Október közepén ugyanazokat a tenyérnyi halakat fogtam, mint nyáron. Egy kiló körüli leánykoncér, amit már sötétben sikerült akasztanom, ő volt a legnagyobb súlyú zsákmányom aznap. Volt már jobb is…


Tegnap visszatértem a több sikert adó, városbéli Duna-szakaszhoz. És visszatértem a tavalyi gyakorlathoz, a szombat délelőtti horgászathoz. Ez a hétvége azon része, amit a legkönnyebben kibír nélkülem a családom. Jobbára alszanak… Most mondjuk épp nem így volt, de maradt a szombat.


Azért is vártam nagyon ezt a pecát, mert „új” botokat próbáltam ki a Dunán. Az újat azért tettem idézőjelbe, hisz ezek a pálcák már egy ideje megvannak. Telepített tavakon methodozni használtam őket, tavaly cseréltem le a régi Shimanoimat velük. A Manta Evo-X H feederek azt már bizonyították számos tíz környéki ponttyal, hogy a fárasztáshoz elegendő erő van bennük. De a Dunán ez még nem elég. A methodos horgászatok során 45 grammos kosarakat dobáltam velük, többre nem volt szükség. Itt viszont bírniuk kell minimum a 100-120 grammos kosarakat. Arra is kíváncsi voltam, hogy a sodrásba befeszülő zsinórokkal milyen ívet mutat a bot.

Nos, azt kell mondjam, hogy az Evo-X egyszerűen tökéletes a feladatra! Olyan ez a bot, mintha az én kezemhez készítették volna. A legtöbben a hosszabb, 3,90-es vagy 4,20-as feedereket használják a folyón, én azonban sokkal jobban szeretem a 3,60-as pálcákat. Könnyebbek, kezesebbek, a legtöbbször jobb az akciójuk. Ezek a Manták is jobban tetszenek 3,60-ban, mint 3,90-ben. A nagy kosarak dobálását bírják (120 grammosig biztos), a fárasztás során pedig remek az akciójuk. Welcome to the river team!



Apropó fárasztás: Nem telt különösebben izgalmasan a délelőtt. Arról azonban gondoskodtak a halak, hogy a lelkesedésemet ne veszítsem el teljesen. Fél óra sem telt bele és egy márna tette nálam tiszteletét. Azta! Ebből még egy jó peca is kerekedhet, gondoltam. Nem kerekedett. A következő kapás egy darabos paducot adott, pontosan két órával az első márna után. Közben volt szerencsém többekkel is szót váltani. Először egy középkorú kolléga látogatott meg (fölöttem horgásztak úgy 50 méterrel) és érdeklődött a helyi viszonyok felől. Aztán egy kutyát sétáltató fiatal pár férfitagja ült le mellém beszélgetni. Végül ismét egy horgászkollégával trécseltünk jó fél órát, aki csak kinézett ide, de végül, látva rendkívüli „eredményességemet”, ki sem pakolta a cuccát. Az Árpád-hídnál megunták a társával a viharos szelet és a haltalanságot, átjött hát ide.


A harmadik halat, egy újabb márnát már a pakolás közben akasztottam. Vehemens kapással jelentkezett, rendesen megrecsegtette a nyeletőféket. (Néhány majdnem vízbe veszett bot után /két alkalommal tényleg csak centiken múlt, hogy a meginduló hal nem vitte el az egész cuccot/ bizony visszatértem a nyeletőfékes orsókhoz a Dunán.) A fárasztás egészen élményszámba ment ezekkel a Mantákkal.


Ahogy a fentiekből is látszik, négy októberi alkalomból csupán egyetlen volt olyan, amire azt mondhatom, hogy sok halas, élvezetes peca. Az elmúlt években az október volt a legjobb, legeredményesebb időszak a Dunán, most inkább csak átlagos, vagy még az sem. Nem panaszkodom, ez tény. Remélem mások ügyesebbek vagy szerencsésebbek voltak. A jövő héten – valószínűleg – nem dunázom, hogy utána lesz-e még alkalom rá, nem tudom. Bízom benne, hogy jöhetek még az idén…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése