2017. szeptember 26., kedd

OT


A horgászcuccaim között van egy doboz (igazából táska, de ez a lényeg szempontjából mindegy…), amiben néhány orsó pihen. Ezeket a tekerőket nem használom már. Bár kopottak, műszakilag rendben vannak, akár hadra is foghatnám őket, de nem teszem. Viszont megválni sem fogok tőlük.

Az már korábban kiderült számomra, hogy nem leszek gyűjtő abban az értelemben, hogy az öreg darabok birtoklása önmagában nem okoz örömöt. A legelső saját orsóm egy Ryobi 33-as volt (sötétzöld, csészés „szépség”). Mint számos más, már nem használt dolgomat, azt is eladtam anno (azt hiszem), így arra gondoltam egy-két éve, hogy veszek egyet. Van kínálat bőven, ára sincs igazán ezeknek. Tudjátok mit? Kézbe fogni, megtekerni nem jelentett semmit. Egy mosoly volt csupán az első pillantásra, de ennyi. Hogy miért? Mert nem az enyém volt. Annak ismertem a járását, minden horpadását. Ez meg itt? Csak egy ugyanolyan.


Szóval nem általában gyűjtök, de néhány darabot megtartottam. Ezeket:

Shakespeare Sigmák


Fordítva... :-)

Ez a két orsó gyermekkori jó barátom édesapjáé volt. Halála után Gábor megörökölte, s még jó pár évig használta őket tovább. Végül – mert tudta, hogy mennyire fontosak számomra – nekem ajándékozta. Örökre hálás leszek neki ezért. Jóska bácsi révén lettem igazából horgász. Gáborral együtt a közös balatoni nyaralások alatt tettük meg az első lépéseinket a pecában s fogtuk az első komolyabb halainkat. És ott lettem szerelmes ezekbe az orsókba is. Tizenévesként ezek a kurblik voltak vágyaim tárgyai. Lenyűgöző volt feszes járásuk, a finom ciripelésük, precíz fékjük. Az én felszerelésem meg sem közelítette azt a minőséget. Szerettem volna, ha egyszer nekem is lennének ilyen remek orsóim. Most itt vannak előttem az asztalon. A mai technika mellett sokak számára már nem tűnnek olyan finomnak, precíznek, kívánatosnak. Lehet. De én a mai napig ugyanazzal az áhítattal veszem őket kézbe. Ha lesz egyszer a házunkban vitrin, ők biztosan oda kerülnek.

Shimano Custom GT




Maga az orsó nem különösebben szívet dobogtató. Ormótlan, nem egy szerethető darab. Ami miatt mindig vigyorognom kell, ha ránézek, az nem a sok élmény (bár fogtam vele halat szép számmal), sokkal inkább – ebben az esetben is – a vágyakozás emléke. Ez volt az első olyan orsóm, amit én választottam és én is vásároltam magamnak. A Lenin körúti horgászbolt kirakatában találkoztunk először. Nem laktam közel, de jó pár alkalommal álltam a bolt előtt, néztem az orsót és fejben számolgattam. Hogy jön ki, mikor juthatok hozzá. Aztán eljött a D nap, bementem az ánizsszagú üzletbe (akkoriban a horgászboltok nem büdösek voltak, mint manapság az ezernyi szag eredőjeként), kivágtam a pultra pénzt és elhoztam Őt. Azóta is az én szekrényemben van és ez már így is marad.

Shimano Super Aerok



Ha volt igazi mindenes orsóm, hát a Super Aerok mindenképpen azok voltak. Fenekeztem, pergettem, matcheztem, feedereztem velük, úszóztam süllőre, még a nádat is megjárták velem, igaz muszájból. Mindent tudtak, amit kértem tőlük. Erősek, szívósak, jó a fékjük. A mai orsók többsége a töredékét nem bírná annak, amit ezek simán. Bármikor újra bevethetők lennének. A kétezres évek elejének modellje, kb. 15 évesek tehát, ami egy orsónál – ha rendesen meg van csinálva – nem kor. Talán a kilincses visszaforgásgátló az oka, hogy nyugdíjaztam őket. El vagyok kényeztetve.



A most használt orsóim közt is van még néhány, ami ebbe a dobozba (táskába…) kerül majd. A Shimano Super X GT vagy az öreg Baitrunner GTE-k nem fognak másokat szolgálni, csak engem. Régi barátságok ezek és a régi barátoktól nem válik meg az ember.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése