2017. június 23., péntek

Beszivárgók


A közösségi médiát a nagyobb horgászcikkgyártók, kereskedők csupán az egyik csatornaként használják a sok közül, melyeken keresztül a potenciális vásárlókat elérhetik. Vannak aktívabbak, de vannak olyanok is, akik inkább „kötelességként” jelentetik meg itt a máshol már bemutatott tartalmakat. Aktivitásuk azonban nem terjed odáig, hogy a saját Facebook-oldalaikon kívül is tevékenykedjenek. Jelzem: számomra valahol itt van a jó ízlés határa.

Nem így egyes kisebb gyártók, kereskedők, akik büdzséje vagy helyzete nem engedi, hogy nagyobb felületet birtokoljanak a hagyományos médiákban. Vagy azok, akik úgy gondolták, hogy a vásárlókhoz vezető lehetséges utak közül ez a leginkább költséghatékony. Az ő közösségi aktivitásuk egész más jellegű. Először megjelentek a Facebookon e cégek teszthorgászai vagy komplett teamjei. Sokszor a márka iránt érdeklődő hétköznapi pecásokból lettek az egyenpólóban feszítő fiúk. Mások – leginkább fiatalok – már inkább karrierként tekintenek erre és kifejezetten keresik annak lehetőségét, hogy valamilyen teamhez csatlakozhassanak.

Teszthorgász barátaink napi-heti rendszerességgel posztolnak saját felületükön és sok olyan nyílt és zárt csoportban, melyek a nekik megfelelő témakörökben szerveződtek. Beszámolnak horgászataikról, eredményeikről, melyen keresztül a többi látogató remek betekintést kaphat az adott márka termékpalettájába, újdonságaiba. Posztolni pedig kell, így egy idő után már kevésbé fontos a mit, a mennyit, a hogyan. A rendszeresség a lényeg. Valami legyen.

De itt nem áll meg a dolog, mert tanácsokat adnak, véleményt nyilvánítanak. Aztán hozzájuk csapódnak néhányan, az adott márka rajongói, elkötelezett hívei. Ők azok, akik a teamtagok helyett – nem pénzért, csupán a csoportszellem sugallta lelkesedéstől átitatva – elvégzik a piszkos munkát. Helyre teszik a kritikus megjegyzéseket, az adott csoport éber csendőreinek szerepét kezdik játszani.

És itt az a pont, ahol az egyszerű Facebook-júzer felkiált: A picsába ezzel az egésszel! De tényleg. Az Isten megáldott (néha úgy érzem: megvert) ezzel a hobbival. A napi ténykedések mellett magára a pecára kevesebb idő jut, mint amennyit szeretnék. Nem panaszkodom, jut azért, de elég ugye sosem. (Nincs olyan, hogy elég…) A hétköznapokból e célra ellopott félórákban keresem azokat a felületeket, ahol hasonlóan defektes emberekkel cserélhetek eszmét, vagy legalább együtt vágyakozhatok a partra. De bárhová megyek, utánam nyúl ez a faszság. Muszáj ezt?

Tudom, hogy muszáj. Nem is a reklámmal van a baj. Ami zavar, hogy az életünk olyan szegleteibe is beszivárog, ahol semmi keresnivalója. Az zavar, hogy olyan dolgok mentén oszt meg csoportokat, amelyek annyira lényegtelenek és érdektelenek, hogy kár is rájuk karaktereket vesztegetni. Az zavar, hogy bejön a nappalimba, a fürdőszobámba, a vécémbe és ott osztja az okosságot. Sőt, ha rosszat találok szólni, még le is ugat. Kérem ne is mondjátok, mert tudom a választ a problémára. Tudom a helyes utat. Csak még nem tartok ott…

update Mielőtt bárki félreértené: A teszthorgászok is, az egyes márkák hívei is tisztességes, jóravaló emberek. Akárcsak én. Semmi bajom velük. Amivel bajom van, az a folyamat, ami egy öntápláló dolog, a szereplők személyétől függetlenül működik. Ha egyszer elkezdted, a végeredmény garantált. Nagyon nehéz, szinte lehetetlen ezt úgy művelni, hogy ne menjen a személyes szféra (minden egyes érintett felhasználó személyes szférájának) rovására. Ezt kéne megérteni. És esetleg tenni ellene.

2 megjegyzés:

  1. Manapság egy félkiló ingyen bojliért cserébe az anyját is eladja, na belőlük lesz a teszthorgász. Pár hét-hónap és szakíró... Majd guide...

    VálaszTörlés