Nagyvíz
Az út fölé hajló lombokat élénk, csillogó réteggel
vonja be a szemerkélő eső, még a fák máskor száraznak tűnő kérge is élettel telten
fénylik. Hajtom az Opelt, mielőbb látni szeretném a Dunát. Pocsolyák vizét
kergetem ki az út szélére a folyó felé haladtamban. Megyek már, megyek!
A táblák vadakra figyelmeztetnek, s bizony a
környék képébe simán beleillenék a piktogram ugró szarvasa, egy vaddisznó, egy
róka, ilyesmi. Mondjuk, nem hiányolom most őket. Haladnék inkább. Egy
szerencsétlen macska teteme emlékeztet csak a fauna jelenlétére. Bent vagyok
már a faluban, egy balkanyar és némi ártéri kommandózás választ csupán el a
helytől. Az ártér felázott talaja és a sűrű aljnövényzet próbára teszi a futóműveket
és az idegrendszeremet. Nem tudom a magas fűben mire hajtok rá, mitől üt nagyot
vagy csúszik meg a kerék. Ha lenne eszem, gyalog mennék, de már oly közel a
cél, megyek tovább. Eszetlenül, de megúszom.
Gyorsfolyású, mély részhez jöttem, de a kép
elszomorít. Jó két méterrel magasabb most a Duna, mint átlagosan, a tavalyi
jellemző szinthez képest pedig inkább hárommal. A meder színültig telve
leszegett fejjel rohanó, szutykos vízzel. Leülni sem nagyon van hova, de ami
nagyobb baj, hogy a törés után mélybe szakadó mederrészt innen sehogy nem érem
el. A nálam lévő 200 gramm körüli kosarakat simán tovadobálja majd a nagyvíz,
az uszadékok pedig tovább rontanak a helyzeten. Itt ma nem lesz peca, keresnem
kell másik helyet.
Kicsit még elidőzöm itt, nézem a vizet, a
harsányzöld partot. A folyót bámulva Apura gondolok. Tavaly, ősz elején hagyott
itt minket. Hiányzik. Ahogy a cigiről való leszokás során a nikotin utáni vágy,
az ő hiánya is teljesen váratlanul, kiszámíthatatlan időpontokban tör rám. Nem
akkor, amikor kimegyek a temetőbe a sírjához, nem akkor, amikor a kezembe kerül
egy régi fénykép róla. Most, amikor itt állok a parton és üresnek kéne lenni a
fejemnek. A fene ebbe az egészbe…
„Hány bottal lehet horgászni egyszerre?” kérdezte
egy alkalommal. „Kettővel” mondtam. „És neked hány botod van?” készítette elő a
csapdát. „Sok, vagy húsz” vallottam be töredelmesen. „Na látod, erről
beszélek!” csapott le határozott hangon, de a szeme azért mosolygott. Nem
horgászott és ezt a dolgot is inkább a praktikum oldaláról közelítette meg. Az
eredmény volt számára fontos ebben, nem az út. De azért régen szívesen
elüldögélt a pecás kollégái mellett, cigit szívva, sztorizgatva.
Továbbállok. A kocsival lábujjhegyen kigurulok az
idefelé is izgalmas részen. Csak nem megállni, csak haladni, menni előre
mondogatom magamnak. Sikerül, kint vagyok a flaszteren. Meg kéne látogatni
valami öblöt, ahol a halak megpihenhetnek a rohanásban, ahol kicsit
letisztultabb víz van. Próbájuk meg.
Pár településsel odébb, már az öblöt a Dunától
elválasztó földnyelven autózom. A száraz időben kőkemény, agyagos talaj felázva
inkább korcsolyapályára hasonlít, de gyáva népnek nincs hazája. Se. Nosza. Az
öböl felé nyíló horgászhelyek mindegyike foglalt. Autók, sátrak, botok erdeje.
Székekben unatkozó családtagok. Kutyák, nem kevesen. Én ebbe a sorba be nem
ülök, tovább vezetni pedig nincs kedvem. Inkább a Duna. A folyó felőli oldalon
az eddig már kipróbált helyeken nem lehet a partra jutni, víz borít mindent.
Elgurulok a rövid kövezéses részre, hátha találok ott még megülhető helyet. És
lőn! A kőszórás tetején két remek placc is kínálja magát. Láthatóan járnak erre
horgászok. A háttérben tűzrakó hely, helyesen körberakva bontott téglával,
nyakig pakolva üres sörös dobozzal, pillepalackkal. Törné el a kezét a
suttyója, azt, amivel iderakta ezt a sok szart. De tényleg…
Kipakolok. Első a merítő, mint mindig. Feltekerem a
fejet a nyélre, de közben kicsúszik a kezemből a cucc, a karbonszálas cső
nagyot koppan a köveken. Jó a kiejtésem. Felállítom az állványt, kikészítem rá
a botokat. A végszerelékek félig készen rajtuk, az etetőkosarakat kell csak a
kapcsokba akasztani és a horogelőkéket ráhurkolni a rövid erőgumi-betétek végére.
Szék, aprócuccok. Kaja átkeverve még egy kis vízzel, aztán lehet horgászni.
Ahogy próbálgatom, pár méterre előttem, a kövezés
lábánál hármas víz, beljebb egy tucattal kb. ötös. Egy kicsit lejjebb, úgy
tízméternyire a parttól megforog a víz, a lábamnál visszafelé is áramlik. Bent
éles vonallal válik el a sodrás és a visszaforduló, lassabb áramlás. Az egyik
szereléket a sodró részre, a másikat a visszaforgóba szánom. A sodrásban megáll
az ötunciás kosár, a csendes vízbe egy hármast dobok. Csontik a horgokon,
készen vagyunk, horgászunk.
El sem hiszem, első dobásra halam van! A benti
szerelékemet cibálja valami kitartóan. Nem számítottam ilyen hamar vendégre, de
olyan eltökélten horogra akar kerülni ott a végén, hogy nem nézhetem tétlenül.
Másfél tenyérnyi, ezüstös-szürkés karika a tettes. Összenyálazza kicsit a
merítőt, a kezemben sem nyugszik. Csitulj már, ne! Újradobom a motyókat, aztán
nekikezdek az édes semmittevésnek. Úgy tervezem, hogy 7-10 perces ütemben
frissítem a kosarakban az anyagot. Eléggé elcsesztem az etetőt. Igaz, vizezni
kellett, de egy kicsit sokat sikerült belelöttyintenem, most kissé ragad, nem
kívánkozik ki olyan gyorsan a kosárból. Szóval van időm.
Szürke rongyokként lógnak felettem az esőfelhők, a
Nap csak egy-egy halvány sugarát tudja átpasszírozni rajtuk. A
madárcsicsergésbe néha bezavar valami, ami úgy „énekel”, mint egy kenetlen budiajtó
kétségbeesett nyikorgása. Az enyhe szél időről-időre kocsiajtó csapódásának
hangját hozza az öbölben horgászók felől. Vajon horgásznak-e egyáltalán, vagy
inkább csak az ajtókat csapkodják? Máltai zászló (!) alatt hajózó ormótlan
kiránduló-szörnyeteg tolja magát lefelé a Dunán, de a hullámai elől most
biztonságos magasságban vagyok. Egy lapos parton már hordanám hátra a
motyóimat…
Valami egészen valószínűtlen hangulatban ücsörgök
itt. A halak az első jelentkező óta nem zavarnak. Úgy érzem, mintha valami
burok venne körül, amin a külvilág fényei, hangjai, a szagok és hangulatok tompán,
halványan szűrődnének át. Nem tudom hol ér véget az éles világ és hol kezdenek halványulni
a dolgok, csak azt érzem, hogy magam vagyok. Nem rossz ez, sőt, tulajdonképp
ezért jöttem. Ez a peca nekem. Egy olyan félreeső szeglet az életemben, ahonnan
nyugodtan nézelődhetek, ahová csak tompán szűrődnek be a napok.
A Facebook is valami ilyesmit tesz veled, csak úgy,
hogy ezt te nem kérted, nem te választottad. Egyre inkább bezárja az embereket
egy-egy saját kis burokba. Figyeli, hogy mit kedvelsz, mit nézel gyakran, aztán
minden mást kicsit hátrébb tol tőled, ami kívül esik ezen a szeretett körön.
Nem elérhetetlenül, csak elrakja a kezed ügyéből. A végeredmény az, hogy csak
azok a dolgok érnek el hozzád, amik neked komfortosak. Ami nem az, a körön
kívül marad. Azokat látod, akik úgy gondolkodnak, mint te, azt teszik, mint te,
azt szeretik, mint te. Így leszel egyre kevésbé megértő másokkal, a tőled
eltérő véleményekkel szemben. Végül egyedül ülsz majd a saját kis burkodban,
szemben egy tükörrel és magadat bámulod. Előbb kéne ebből kilépni, mint ahogy
ez megtörténik. Én, közel ötven évesen ezt képes vagyok látni és felismerni. A
gyerekeink, akik ebbe nőnek bele, nem biztos, hogy látják. Szólni kell nekik…
A nyikorgó madár hangja még a burkon kívülről szól,
a rángatózó spicc viszont már a szemem éles tartományában mozog. Bevágok. Újabb
kéttenyérnyi jószág, ezúttal a visszaforgó részből. Nem mondom, hogy gyakran
jönnek a halak, csak időnként jelzik, hogy nem teljesen üres előttem a Duna.
Rendesen megdolgozom a pecával, dobálom a megtöltött kosarakat újra és újra. A
szokásos nyolcvan centis előkékkel horgászom. Márnák nincsenek most erre, így
monofil zsinórt használok, a keszegnép ezt jobban viseli, mint a fonottat. A
horogra tűzött csontik számát és színeit kombinálom sokféleképp, csak hogy
elmondhassam: Megtettem mindent a sikerért.
Felváltva fogom a halakat a benti sodrásból és a
visszaforgó csendes vizéből. No nem sokat, éppen annyit, hogy ne veszítsem el
az érdeklődésemet a halfogás iránt. Az ilyen horgászatnál az a jó, ha sikerül egy
rajt megállítani az etetés környékén és folyamatosan fogni belőlük. Na, ez most
nincs, a kifogott keszegek csak átutazóban vannak előttem, s ha csapatostul is
járnak (mert azt csinálják), a többség nem áll meg, hogy elcsípjen egy-egy
falatot. Seráfütty.
Az esőfelhők és a Nap küzdelméből az utóbbi került
ki győztesen, mostanra szinte nyár kerekedett. A mai jelmezem bakancsból,
hosszú, kissé szakadt farmerből és egy kopott farmeringből áll. Bézbólsapka,
napszemüveg, idült félmosoly van még rajtam. Melegem van. A budiajtómadár
kitartóan gyakorol, az öböl horgászai változatlanul csapkodják a kocsiajtókat
és az én nagydunai halaim is teszik a dolgukat. Elvagyunk. A délelőttnek lassan
vége, menni kéne.
Mielőtt nekikezdenék a pakolásnak, egy percre
megülök még a székben. Kezeim összekulcsolom a tarkómon, hátradőlök
kényelmesen, lábaimat kinyújtom, ahogy csak tőlem telik. A Nap végigsüt teljes
valómon, a sáros bakancstól a fejem búbjáig. Most végre tényleg üres a fejem,
csak arra gondolok, hogy milyen jó ez a meleg, ez a napsütés. De szeretnék itt
maradni, így maradni! Sokáig. De szeretnék…
Fényben ülés
És széltolás
A széléig
Merészkedés
Napfelkelés
Parton futás
Elbotolás
Fényben ülés
De szeretnék én is, hej jó sokáig élni…
Zseniális írás!
VálaszTörlésGratulálok!
Csak így tovább! Örülök, hogy van még, aki nem szégyenli használni a nyelvet, melyet őseinktől örököltük, örülök, hogy van még, aki nem két odavetett sorral néhány képpel megjelenve akar mutatni valamit a világból. Az se rossz, de ez az igazi lakoma, jóllakik a szem, az elme, s bizsereg a kéz a pecára a sorok után!
Köszönöm! Sajnos az a helyzet, hogy vesztésre állunk a trendekkel szemben. Videók, képek, tőmondatok. Ez a blogműfaj, legalábbis a többség. Részemről tudatos, hogy megpróbálok néhány "csakszöveg" posztot is írni, mert hiányoznak nekem azok a horgásztörténetek, amiket anno olyan figurák írtak, mint Vígh József, Zabos Géza vagy Molnár Aurél. Félre ne értsd, nem gondolom, hogy ezek a dolgozatok összevethetők lennének azokkal. De az egy kép-egy mondat tartalmaknál mégis valamivel többek, jobban igénybe veszik az olvasó agyát/fantáziáját. Az enyémet biztosan... :-)
Törlés