Végül

Az elmúlt hetekben átvette felettem a hatalmat a munka. Tényleg. Reggeltől estig, látástól Mikulásig. Hétköznap, hétvégén. Nem panaszkodom, addig van pénz, ameddig munka van. Viszont lemaradtam két pecával, ezeket zanzásítottam ide alább:

November második hetében még szokatlanul meleg idő volt, a Duna sem hűlt le túlzottan. Szinte állandó volt a vízszint (enyhe áradást mutatott ugyan a grafikon, de ebből a parton töltött több mint 6 óra alatt semmi nem látszott), a cimborák Facebook-posztjai pedig szép fogásokról meséltek. Vasárnap késő délelőtt fogtam partot, vödörnyi kajával, liternyi csontival felszerelkezve. Jó pecában reménykedtem, s nem is csalódtam, de haladjunk sorjában.

Ez már ősz, a javából

Minden kész

Már-már szokásosnak mondhatom ezen a helyen, hogy a halak a kora délutáni órákban jelennek meg. Kicsit a nádi pecára emlékeztet a dolog, ahol szinte órát lehet igazítani egy-egy nádas, gyékénysziget pontyaihoz. Az itteni márnák sem kevésbé pontosak, fél egy és egy óra között jelenik meg az első csapat. Se korábban, se később. Addig sűrű dobálásokkal múlattam az időt. Fogyjon csak az etetőanyag, no meg azért is, hogy a halaknak elő legyen készítve az az illatos/ízes sáv, ami a horgokig vezeti őket. Közben örültem a száraz láb felemelően kellemes érzésének. Az előző két horgászatom ugyanis úgy alakult, hogy részint a szűnni nem akaró eső, részint néhány rosszul sikerült lépés miatt a peca végén már állandó vízszint alakult ki nem csak a folyón, de a bakancsomban is. Mondhatom, szar dolog.

Csuszka

Megjelent régi ismerősöm a csuszka is, szorgalmasan hordta a vödörből a búzát és a kendert. Kicsit zavarba jött, mert az etetőben lévő színes morzsa is érdekelte, de végül megmaradt a jól megszokott magoknál. Telt az idő.

Első

Fél egy után pár perccel menetrendszerűen megjelent az első márna, szokásukhoz híven határozott kapással és vehemens védekezéssel. Az első hal megfogása mindig megnyugtat kicsit, valahogy leveszi az ember válláról a teljesítmény kényszerét. Amit elgondoltam működik, kicsit lehet lazítani. Azon ritka alkalmakkor, amikor versenyen horgászom, az első hal még inkább megnyugtató dolog.

A következő esemény nem hal volt ugyan, de annál – hogy is mondjam – magával ragadóbb. Egy vízfelszín alatt közlekedő termetes uszadék szó szerint magával ragadta mindkét botomat. Rendes börleszket nyomtam a kezeimben a két perecbe görbülő bottal, finoman ciripelő orsókkal és kétségbeesetten kérdő tekintetemmel: Most mi a francot csináljak? A kínos részletek mellőzésével legyen elég annyi, hogy megoldottam a dolgot, csupán az egyik végszerelék elvesztésével. Hogy milyen ármány ragadta el a cuccost, nem tudom. Lehet, hogy nem is akarom tudni. Viszont a kis intermezzo után érdekes változás állt be: a folyás szerinti alsó botom folyamatosan elakadt. Egy horogelőke és egy komplett végszerelék elvesztése után följebb költöztem úgy tizenöt méterrel.

Az új helyen épp csak berendezkedtem, bedobtam a fölső botot, a másikat csaliztam éppen, amikor a móka újabb szintre lépett. A bent lévő horogra rátalált a márna, s el is indult vele olyan tempóval, amit eddig még soha nem láttam. Nem volt ráncigálás, spiccbólogatás, a botot egész egyszerűen berántotta a Dunába. Az esetek többségében stabilnak tűnő állványom felborult, az egy kisebb afrikai állam éves költségvetésébe kerülő felszerelésemet pedig elnyelte a víz! A rohadt életbe! Mit volt mit tenni, berongyoltam a Dunába. Bakancsostul, farmernadrágostul. A következményekkel majd törődünk később… Pulcsis karommal könyékig a vízben kotorászva, már nem látva, inkább csak érezve utánanyúltam a bot nyelének, s az utolsó pillanatban sikerült is elérnem.

Szokásos cápás kép

Rabságban

Innentől egy normálisnak mondható fárasztás következett, a végén egy két és feles márnával. Érdekes, hogy a kis horog és a hosszú előke ellenére halaimat szinte kizárólag szájszélbe akadva fogom. Fajtól, mérettől függetlenül igaz ez, a mély akadás rendkívül ritka. Nos, ennek a bajuszosnak olyan mélyen akadt a horog, hogy rövid gondolkodás után inkább elvágtam a zsinórt, nem próbálkoztam a horog kiszabadításával. Nem is láttam.

A bűnös

Ott ültem a széken, eddigi sikereimmel, cuppogó bakancsban, térdig, illetve könyékig csurom vizesen. Nem volt ugyan hideg (az évszakhoz képest enyhe idő, ugye), de örömre sem volt túl sok okom. Pár percig elmerengtem a lehetőségeken, aztán úgy döntöttem, hogy csinálom, ameddig elegem nem lesz. Délután négyig további négy márnával, néhány dévérrel, szilvaorrúval, paduccal vígasztalt a folyó. Hazafelé rendesen befűtöttem a kocsiba, olyan voltam, mint a pálmafa: fejem tűzben, lábam vízben… J

Befutottam...

Arcok 1

Arcok 2

Arcok 3

A múlt vasárnap – két héttel a fenti események után – végre úgy alakult, hogy a hely „gazdájával” együtt horgásztam. Többször beszéltünk róla, de csak mostanra jött össze megint. Az előjelek nem voltak túl kedvezőek. A víz egyre hűvösebb, az ismerősök fogásai is szerényebbek már, bár némelyek épp most fogják a darabos halakat. Az esti-éjszakai pecát ugyan nem vállaltam be, de még egy délutánnyi esélyt adni kellett a márnáknak.

Megkapták. Nem nagyon éltek vele. Túlnyomórészt szélcsendes időben, kristálytiszta víznél sikerült horgásznunk. Az etetőanyagot, csontit ezúttal sem sajnáltam tőlük, de a szokásos egy óra körüli turnus elmaradt. Háromnegyed kettő körül a Duna megszánt minket és egy bő kettes márnával megcibáltatta az alsó botomat. Vívtunk kicsit egymással, aztán néhány képre még raboltam az idejét, mielőtt visszaengedtük volna. Később cimborám is kapott egy komolyabb érdeklődést a sajtkockával csalizott cuccára, de a hal röviddel az akasztás után meglépett. Ennyi jutott. Utána már csak a beszélgetéssel múlattuk az időt, hallal nem találkoztunk.

Az utolsó márna mögött

Aznap azt is felfedeztem, hogy immár nem egy, hanem két csuszkát láthattam vendégül. Egyikük a magokat szedegette az etetőből, ám a másik inkább a fehérjedús kaját részesítette előnyben és csontikat hordta hármas-négyes csomagokban a vödörből.

Attól tartok, ennyi volt a szezon. Itthon leszereltem, eltörölgettem, elraktam a dunai botokat, orsókat. Karácsonyig marad a meló és a család. Esetleg egy csukázás még beleférhet. Talán kettő... ?

Márciusban

u.i.: A poszt írása közben egy régi lemezt hallgattam. A Borago egyetlen megjelent lemezét. Anita, Zsuzsi és Gábor már egy ideje nem muzsikálnak együtt, de most pénteken, egy koncertre összeállnak megint. Vérzik a szívem, de nem tudok ott lenni. Aki szeretne valami igazán egyedit és jót, menjen el és hallgassa meg őket a Fonóban.